Az õsteremtés. A szellemvilág teremtése és fejlõdése

Isten szellem, végtelen hatalmának és örök természetének szükségszerû következménye a teremtés. "Anyagi" kifejezõdése az õsvilágosság, melyhez párosuló teremtõerõ által önálló és egyedi személyiséggel, örök élettel és relatív teremtõerõvel rendelkezõ szellemek teremtésére került sor (ennek mikéntjét emberi fogalmakkal lehetetlen megközelíteni).

Mindegyikük egyéni rendeltetéssel, "névvel", és a tökéletességre jutás lehetõségével kezdte meg örök életét. Az isteni bölcsesség a tökéletességre fejlõdést plántálta teremtményeibe, akik tiszták, bûntõl és szenvedéstõl mentesek voltak. Feladatuk Isten törvényeiben való munkálkodás volt, mely önmagában boldogságot, folyamatos fejlõdést és relatív isteni hatalom elérését jelentõ tökéletességre jutást eredményezett.

Mindez természetesen emberi fogalmakkal mérhetetlen
- erõrõl erõre, boldogságról boldogságra való - haladást jelentett számukra. Munkálkodásuk emberi fogalmakkal leegyszerûsítve: a Teremtõ támaszaiként, az Õ elgondolásával és akaratával egységben, szellemi fluidok (érzések, akarati erõk és megnyilvánulások) "termelése"volt.

Mindez az ember számára felfoghatatlan, csodálatos és harmonikus fejlõdési folyamat volt. A Teremtõ Mennyei Atya törvényeiben munkálkodó szellemek tiszták voltak, de tökéletességre jutásukhoz "végig" kellett dolgozniuk a számukra kijelölt pályát, melyben erõben, hatalomban és dicsõségben a teljességre juthattak.
Az isteni teremtés lényegéhez tartozik a tökéletességre jutó fejlõdés csíráinak elhelyezése teremtményeiben, melyek az isteni törvények érlelõ "napsugarában" érhetik el érettségüket (tökéletességüket), egyben üdvösségüket.

Ekkor már a végtelen Teremtõ hatalmas támaszaiként relatív isteni hatalommal egész világok vezetése van rájuk bízva.
A szakadatlanul növekvõ és élettel telített mindenség központja, ura és irányítója az Örök Mennyei Atya. Csodálatos harmóniában és munkálkodásban "elsõ" teremtésû szellemgyermekeivel az életet, boldogságot árasztja. Ezáltal a semmibõl valami, a nem létezésbõl létezés keletkezik.
(forrás:Reiner Ágoston keresztény hittan útkeresõknek c. könyvébõl)

Szellembukás és a következmények.

Az elsõ teremtésû szellemek tisztában voltak feladatukkal, a Mennyei Atya parancsaival. Egy részük mégis eltért munkálkodásának törvényes pályájától. Hatalmuk, erejük folytán önálló formában folytatták a teremtést. Tisztaságuk ellenére a kísértés lopózott szellemi tudatukba, mivel a tökéletességre jutást még nem érték el: Istentõl független saját teremtés lehetõségének kísértése által az engedetlenség. Mindez tökéletlenségükbõl
(=még el nem ért tökéletesség) eredõ azon a tévedésbõl táplálkozott, hogy saját erejük és hatalmuk elegendõ a teremtés önálló folytatására és a mindenség saját elgondolás szerinti kiterjesztésére.

Ugyanis a siker, hatalom és öröm mellett nagyfokú szabadság =szabad akarat) volt osztályrészük. E szabad akarat - mely az egyéni boldogság és a tökéletességre jutás lényegi alapja - egyben a kísértés veszélyét is jelentette számukra, anélkül, hogy bármilyen külsõ kísértõ erõ mûködött volna.

Az egyéni teremtési kísérletek megbontották a mindenség addig harmonikus kiteljesedését. Hiszen az Egy, Örök, Mindenható Atya tökéletes terve csak az Õ törvényeiben való egységes munkálkodással, akaratának tökéletes akarása által fejlõdhetett zavartalanul. E tökéletes alárendelõdés (az emberi logikával ellentétben) nem csorbítja a szabad akaratot, hanem annak éppen isteni dimenziókra való kiterjesztését eredményezi, mint ahogy azt látjuk Jézus hatalmas küldetésében.
A harmónia megbomlása emberi fogalmakkal nehezen kifejezhetõ módon sûrûsödéseket idézett elõ a szabad, átjárható, világos és
élettel telített mindenség egyes részein. Ez gátolta az isteni fény, élet és szeretet kiáradását. Egyben korlátozni kezdte a szellemek mozgásszabadságát, akik ily módon még több hibát elkövetve, elfáradva, fokozatosan elveszítették tájékozódó képességüket. Egy részük - felismerve a törvénytelen út hiábavalóságát - tévedését belátva és okulva a tapasztalatokból visszatért a törvényes útra, és ugyanott folytatta tevékenységét, ahol korábban kilépett a törvénybõl. Persze közben a hûen maradottak nagyobb elõrehaladásra tettek szert.

folytatása a következõben

folytatása az elõzõnek

Másik részük azonban nem akarta elfogadni tévedését, makacsul folytatta a törvénytelen utat. Tökéletlenségük folytán a gõg jelent meg
szívükben, ami önismeretük torzulásához és tájékozódó képességük fokozatos csökkenéséhez vezetett. Téves és törvénytelen munkálkodásuk
"sûrû" áthatolhatatlan káoszt eredményezett. Mindez emberi fogalmakkal felfoghatatlan "tér" és "idõ" dimenziókban zajlott (csak a megértés kedvéért használjuk e fogalmakat). A káoszban gõg és tehetetlen düh közepette vergõdtek, mígnem öntudatukat is elvesztve halálszerû állapotba kerültek.
Isten örökéletû teremtményeiként létüket nem veszítették el, de saját erejük teljesen kimerült (a sötétség nem engedte át az éltetõ világosságot). A káosz fogságába kerültek.

A bölcs és szeretõ Mennyei Atya számolt az engedetlenséggel. Kegyelmi szózata az engesztelõdés és szeretet éltetõ erejét törvényrendszeren keresztül munkába állította. Törvényeivel körbe fogta a káoszt.
Hét lenyûgözõ (újra-) teremtési korszak keretében a káosz megsûrûsödött "anyagát" anyagi világok formájában kiemelte a sötétségbõl, az anyagba fagyott halálos álom állapotában lévõ bukott szellemekkel együtt. Ettõl azonban még az anyag maga törvénytelen, megsûrûsödött szellemi fluidok konglomerátuma, míg az anyagi világ (-ok) Isten bölcsességének és szeretetének bizonyságai. E világok lakhelyül és egyben munkaterületül szolgáltak a bukott szellemek részére. Feladatuk a törvényes munkálkodás során (e világok mûködését meghatározó törvények keretei között) az anyag újra szellemesítése. Ezáltal önmaguk elõrehaladása, majd visszatérés a tiszta szellemi tökéletesedés korábban elhagyott törvényes útjára. E világok vezetését az idõközben tökéletességre jutott, hûn maradt elsõ teremtésû szellemek látták (látják) el.
A teremtõ szakadatlanul áramló életerejének és csodálatos törvényeinek egyik szemmel látható jele az evolúció, mely megnyilatkozási lehetõséget ad az anyaggá sûrûsödött szellemfluidok (=érzések, gondolatok és törekvések) törvényes formában való kifejezõdéséhez az Istenbõl folyamatosan kiáradó élet princípium által. A téves és elhomályosult materialista szemlélet ezt az anyag saját fejlõdésének tulajdonítja.
A Mindenható végtelen és dicsõséges mûveként az anyagi mindenségben végig haladó élethullám folyamatosan váltja meg az anyagot.
(Forrás: Reiner Ágoston Keresztény hittan útkeresõknek c. könyvébõl)

"Isten nem hallgat!"

Amikor a földi ember meghal, lelke elhagyja testét és teljes egészében átlép a túlvilágra.

A földi testtel együtt elpusztul annak egyik legfontosabb szerve is, az agy, mely az emberi szellemnek földi vándorlása során szükséges eszközként szolgált ebben a világban!

Az agy egyik részében, a nagyagyban vagy elülsõ agyban jönnek létre a gondolatok, melyekbõl végül összeáll az ész. A halállal ez is megszûnik. Elmúlik, mivel keletkezésének helye az "agy " mulandó. Ebben a Teremtésben, akár a földi, akár a földöntúli világban semmi sem lépheti túl saját jellegének határait sem létezésében, sem mûködésében. Tehát egy ember például nem változhat hirtelen állattá, egy állat pedig nem cselekedhet vagy gondolkodhat úgy, mint egy ember, mivel a Teremtés e két jellege alapjaiban különbözik. Ebbõl vezethetõ le az a felettébb fontos következtetés, hogy az ész csupán azt képes felfogni, ami mulandó, tehát csak az olyan jellegût, mint amilyen õ maga is. Semmit sem képes ezen felül megérteni abból, ami az örök értékekre vonatkozik, mert az a jelleg egyszerûen nem a sajátja. Az ész az agy anyagiságán túl már nem képes mûködni.

Él bennünk azonban valami, ami képessé tesz bennünket arra, hogy a múlhatatlan, örökkévaló dolgokat, sõt még Istent is felismerjük. Ez az, ami még földi halálunk után is létezik: az emberi szellem, mely a belsõ hangnak is nevezett érzésben nyilvánul meg.

Az érzés a lelkiismeret egy része. Pontosan tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. Figyelmeztetõ vagy helyeslõ hangját az ember nagyon világosan hallhatja, ha akarja. Wilhelm von Humboldt (1767-1835) ezt írta az érzésrõl: "Minden embernek önmaga bírájának kell lennie, és tulajdonképpen az is. Mert, ha valami helytelen dolgot teszünk, belsõ hangunk hangosabban és fájdalmasabban szól, mint ahogyan egy mástól kapott feddés valaha is képes lenne."

Az olyan ember lelkiismeretlenül cselekszik és gondolkodik, aki elnyomja érzését, és egyedül az eszére hagyatkozik, mert nincs lelkiismerete.

A Teremtés rendje szerint a szellem az uralkodó, az ész csupán a végrehajtó. A szellem és az ész természetes együttmûködését, amikor mindegyik a rendeltetésének megfelelõ helyet foglalja el, értelemnek nevezzük. Az ember "értelmetlenné" vált azáltal, hogy fejlõdése során szabad akaratából felborította az egyensúlyt ebben a természetes kapcsolatban. Ez vált örökletes bûnné: az ész túlfejlesztése és a szellem elnyomása. Ez az oka annak, hogy az idõk során az emberiség kudarcot vallott. Az elnyomott szellem és az egyoldalúan túlfejlesztett, a mulandósághoz kötött ész az emberiség igazi problémája, ez áll mindennek a hátterében.

Minden más probléma csupán ennek az egy fõ problémának a kísérõjelensége. Itt van az az egyetlen gyenge pont is, ahol Lucifernek, az Antikrisztusnak sikerült az embereket szolgáivá tennie. A mulandóság szintjein, tehát az anyagiságban, a túlzott észmunka által az anyaghoz kötõdõ embereket képes Isten ellen irányuló tevékenységének szolgálatába állítani.

A túlságosan nagyra fejlesztett nagyaggyal együtt öröklõdik tovább a hajlam (nem a kényszer!), hogy élõ szellemünket továbbra is elnyomjuk, hogy az ész akaratát szellemünk akaratával szemben elõnyben részesítsük, ahogyan már Pál is megfogalmazta: "Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belsõ ember (szellem) szerint, de tagjaimban (ész) egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bûn tagjaimban lévõ törvényével."(Róm. 7,22-23).

A szellem és az ész e helytelen kapcsolatában rejlik az oka annak is, hogy az ember elfordult Istentõl. Nem meglepõ, ha arról hallunk vagy olvasunk, hogy manapság a vallás alapkérdése többé nem egyezik Martin Luther kérdésével: "Hogyan találkozhatok az irgalmas Istennel?", hanem az, hogy Isten létezik-e egyáltalán.
(forrás:Gral-hu)


folytatása következik!!

folytatása az elõzõnek

Ilyen kérdéseket is lehet hallani emberektõl: "Ha létezik Isten, akkor hogyan történhet meg mindaz a sok szörnyûséges és iszonyatos dolog, amit nap mint nap látunk, hallunk vagy tapasztalunk?" Akik ilyen kérdéseket tesznek fel, azok kételkednek Isten igazságosságában. Azon kellene inkább elgondolkodniuk, hogy ezeket a borzalmas kihatásokat maguk az emberek idézték elõ. Istentõl való eltávolodásuk által õk hagyták figyelmen kívül a Teremtõ törvényeit, közöttük a vetés és az aratás egyszerû törvényét is, mely alól az emberi tett és gondolkodás sem kivétel. Az ember mindig azt fogja learatni, amit elõzõ életeiben és jelenlegi élete során érzéseivel, gondolataival és cselekedeteivel elvetett.

Jóllehet gyakran lehet hallani: "Legyen meg a Te akaratod!" De ki gondolkodik el azon, hogy miben is nyilvánul meg ez az isteni akarat, hogy azután azt valóban, meggyõzõdésbõl és nem vak vagy tanult hit által magáévá is tegye.

Az emberek Isten Akaratát egyedül a Teremtés hajlíthatatlan törvényeiben ismerhetik fel. Még az egyes tudományok is elismerik e törvényeket és megváltoztathatatlanságuk tényét, még akkor is, ha tagadják ezeknek a törvényeknek az eredetét, vagy nem akarják azt megismerni, vagy éppen kizárják gondolkodásukból. Senki sem vitathatja, hogy saját magunkat károsítjuk, ha a természet törvényei ellen cselekszünk. Ezek a törvények azonban Isten beszédéhez tartoznak. Betartásuk nem jelent mást, mint érteni Isten beszédét és teljesíteni az Õ akaratát.

Isten nem hallgat. Az emberek állítják azt ilyenek pedig sokan vannak , hogy Isten hallgat, hogy megvárakoztatja az embert, és hogy az emberiség jelenleg egy Istentõl távoli állapotban él. Könyveket írnak, filmeket forgatnak róla, és tanok egész sorát alapozzák rá.

Mi ezeknek a kijelentéseknek a célja? Az abbéli nyugtalanság vagy félelem szüli õket, hogy a dolgok mégiscsak másképp állnak? Vagy lelkiismeretük hangját hivatottak elnémítani? Éppen a lelkiismeret az, ami sok embert nem hagy nyugodni. Ugyanis tényleg fennáll egy valódi lelkiismereti konfliktus, amely két dolog szembenállása miatt jön létre: egyrészt amiatt, mert az emberek elõszeretettel kötõdnek az anyagi világhoz, amelyhez az agy, az ész székhelye is tartozik, másrészt mert belsõ hangjukat még nem nyomták el teljesen.

Ez a konfliktus sejtetni engedi, hogy az Istentõl való távolság oka máshol keresendõ, hogy az ember az, aki eltávolodott Istentõl, miközben önmaga és a Teremtõ közé saját akaratából falat épített, mely most elválasztja õt Tõle. Az ember az, aki elzárkózik Isten szellemi erejétõl, mely a Teremtés kezdete óta szüntelenül átáramlik a Teremtésen, amely nélkül az ember egyáltalán nem is létezhetne.

Más erõk is részt vesznek azonban lelkiismeretünk alakításában: azok a túlvilági segítõk, akik halkan nógatnak, intenek, figyelmeztetnek és tanácsokkal látnak el bennünket. Amennyiben hallgatnánk hangjukra, bizonytalan sejtésünk hamarosan egyre határozottabbá válna, míg eljutnánk egészen addig a bizonyosságig, hogy valójában az ember az, aki nem válaszol Isten folytonos hívására. A Teremtõ teremtése által állandóan szól az emberekhez. Az egész látható és láthatatlan Teremtés az Õ beszéde.

Éppen azok az emberek mondják a következõket, akik sem a Biblia szavaiban, sem Istenben nem hisznek: "Csak azt hisszük el, amit látunk, tényekhez igazodunk, mert ezeket megértjük." Nem veszik észre, hogy ezek a tények nap mint nap, minden percben ott vannak elõttük.
(forrás:Gral-hu.)

folytatása következik

.
az elõzõ folytatása

Az egész Teremtés, benne a Föld és a természet is tény, amely Istenrõl beszél. "Ami ugyanis Istenbõl nem látható, az az Õ örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétõl fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható." (Róm. 1,20).
A Teremtésben nyilvánul meg Isten tökéletessége és létezésének valóságossága, az, amire a mai teológia a választ keresi.

Ha megfigyeljük a természet csodálatos alkotásait, kezdve az atomok parányi szerkezetétõl egészen a hatalmas naprendszerek egyenletes mozgásáig, akkor az éber emberi szellem elõtt egy örök és tökéletes rend nyilvánul meg, mely az isteni akarat tökéletességébõl keletkezett.

Egy ilyen rendezettség nem alakulhat ki a világteremtés elõtti rendezetlen õsanyagból (káosz) vagy a semmibõl. Ez esetben is felmerül a kérdés, hogy ki vagy mi hozta létre és alakította át a káoszt, vagy pedig ki vagy mi teremtett rendet a semmibõl.

A világ keletkezésérõl szóló egyetlen tan sem alapozhat arra, hogy a világ "magától" keletkezett, ha nem akar érthetetlen maradni. Továbbra is megmarad a kérdés a végsõ ok, az õsok iránt. Ez a kérdés pedig megegyezik azzal a kérdéssel, hogy létezik-e Isten?

A Teremtés rendjének formája, kialakítása van, ami logikusan egy erõt feltételez, ami által a rendezõdés végbement. Ezen erõnek az eredetét csupán egyetlen névvel illethetjük: Isten. Az pedig, ami Istenbõl kiindulva mûködik, az az Õ szent akarata, az isteni akarat. Ez az akarat végigvonul a Teremtés minden részén, mindegy, hogy az azonnal vagy csak hosszú idõ alatt fejlõdött ki, vagy még fejlõdik. Manapság az Istenrõl és Teremtésérõl kialakított elképzeléssel kapcsolatban gyakran felteszik a következõ kérdést: "Evolúció" (fejlõdés) vagy "Isten teremtése"? A kérdés azonban ebben a formában helytelen. A Teremtés ugyanis az Õsteremtés és a kifejlõdött Teremtés összessége. A Teremtés részeinek azonban, a teremtettnek és a kifejlõdöttnek is, azonos eredetük van Istenben, ugyanazon isteni törvények alá vannak rendelve, mert csupán egyetlen isteni erõ létezik, melybõl minden kialakult és kifejlõdött.

A szellemi Õsteremtés keletkezett elsõ teremtésként, amikor e szavak elhangzottak: "Legyen világosság!" A szellemi Õsteremtés az isteni szféra alatt helyezkedik el. A Bibliában, Mózes I. könyvében a teremtéstörténet hét napjának leírása erre az elsõ teremtésre vonatkozik, és nem a Földre. Ez a teremtésleírás nem szimbolikus jellegû, hanem tényleges szellemi folyamatokat magyaráz meg, melyek mérhetetlen magasságokban játszódtak le.
(forrás:Gral-hu.)


folytatása következik