George Adamski

.


.





Goeorge Adamski, az Új Kor elsõ UFO-prófétája és kontaktja, pontosan ugyanúgy, ahogy a régi próféták, kiment a sivatagba, hogy kinyilatkoztatásokat kapjon, igaz, nem az Istentõl és angyalaitól, hanem a földönkívüliektõl. 1952. november 20-án, éppen a kaliforniai Desert Centerben tartózkodott, amikor megkapta elsõ kinyilatkoztatását, Orthontól, a vénuszi ûrtestvértõl. A telepatikus úton kapott tanításokat 1953-ban adta ki, a "Repülõ csészealjak leszálltak" címmel. E mû egy csapásra világhírûvé tette. Késõbb, amikor a távoli világûr felé tett utazást, további tanításokat kapott a Marsról származó Firkontól és a szaturnuszi Ramutól. Számos további könyvet publikált. Mind munkái, mind személyisége "olykor a végsõkig elmérgesedõ " viták forrása.

A repülõ csészealjak iránti mánia az 1950-es évek elején burjánzott el, hírek összevisszasága lepte el a nyilvánosságot; vajon kik vezethetik az égen megfigyelhetõ különleges szerkezeteket, honnan érkeztek a pilóták, és hogyan néznek ki. Adamski ismerte a válaszokat. Orthon, a vénuszi, síma bõrû volt, nem viselt szakállt, hosszú, szõke haja a válláig ért, termete meghaladta a 170 cm-es magasságot, valamiféle ejtõernyõs kinézetû ruhát viselt. Békében jött, figyelmeztetni a földlakókat a nukleáris kísérletek következtében fellépõ sugárzás veszélyére. Léteznek univerzális törtvények és princípiumok - a Teremtõ által megalkotva és megfogalmazva mindenki számára, a földi emberek pedig a legjobban teszik, ha azonnal elkezdenek megfelelni ezeknek a törvényeknek. Valamennyi üzenetet Adamski telepatikus úton kapta, hogy közvetítse földlakó társainak.


A Vénusz geológiája

A Vénuszt gyakran emlegetik a "Föld Nõvére" néven, ám adottságai korántsem olyan kellemesek, mint bolygónkéi. Átmérõje mindössze 1%-kal kisebb Földünkénél, légköre azonban rendkívül sûrû, a nyomás 100-szorosa a Föld felszínén mérhetõnek, a felszíni hõmérséklet pedig 480 fok. A felszínen az ólom és a cink folyékony állapotban van, emellett kénsav esõ esik. Tengelyforgása pedig majdnem 258 nap. Az élet szempontjából tehát tökéletesen alkalmatlan. A hivatalos források szerint legalábbis.

A hivatalos források " sajnos " sok esetben félrevezetõk és nem igazak. Jó példa erre a Mars esete, e bolygó kapcsán a rendkívüli száraz és hideg felszínt, illetõleg a ritka légkört említik, mint az életet kizáró okot, de aztán 2006. február végén kiderült, mégiscsak található a Mars felszínén jelenleg is folyékony halmazállapotú víz " miként azt független kutatók már évtizedek óta állítják" -, arról azonban "megfeledkeztek, hogy közöljék, az általuk korábban megadott marsi paraméterek mellett éppenséggel lehetetlen mindez"

A Vénusz esetében is joggal fog el minket a gyanakvás, ha nem fogadjuk el a hivatalos légköri- és hõmérsékleti adatokat. Már csak azért sem, mert amatõr rádiócsillagászok azokhoz képest jelentõsen eltérõ fizikai körülményeket észleltek, rádiótávcsöves megfigyeléseik révén a Vénusz felszíni hõmérséklete "csupán" 50-70 fokosnak adódott, a légköri nyomás pedig a földinek nagyjából ötszöröse. Ezeket a körülményeket pedig a földi élõvilág tekintélyes része el tudja viselni!

A Mars esetében a független kutatók " igen gyakran ufókutatók is(!) " folyamatos nyomása késztette az amerikai kormányszerveket, illetõleg a hozzájuk rendelt NASA-t néhány igaz részlet közlésére, Így a Vénusz esetében is bekövetkezhetne mindez, csak míg a Mars a figyelem középpontjában áll, jelenleg is számos ûrszonda vizsgálja egyszerre, addig a Vénuszt kissé "elhanyagoljuk", csupán a Venus Express - európai ûrszonda -, vizsgálja, ám mûszerezettsége meglehetõsen szerény, és nem is igazán a felszíni fizikai körülményekre koncentrál, hanem a magaslégkörre, illetõleg a felhõzetre. Sokkal okosabbak tehát nem leszünk általa.


George Adamski életrajza

1891. április 17-én született a Lengyelországban. Mindössze két éves volt, amikor szülei az Egyesült Államokba emigráltak és a New York állam beli Dunkirkben telepedtek le. A szülei nagyban hasonlítottak a többi emigránshoz, egy dolgot kivéve, rendkívüli mértékben vallásosak voltak. Adamski néhány évnyi állami iskola után magániskolában folytatta tanulmányait. Felnõtt korában is megmaradt mélységes csodálata a teremtés és a természet csodái iránt. Már egészen fiatalon érezte, valami nem stimmel a fizikai és társadalmi törvényekkel, hiszen ha minden rendben lenne, akkor valamennyi ember boldogan és jólétben élhetne.

1913-ban besorozták a hadsereghez, a 13. lovasezredhez, a mexikói határ mellé. Kitüntetéssel szerelt le ötévnyi szolgálat után és idõközben, 1917. karácsonyán, feleségül vette Mary Shimberskyt.

Késõbb tanári állást vállalt Laguna Beechben és a Világegyetem törvényszerûségeit tanította. Diákjai száma hamarosan több százra nõtt, egyikük pedig megajándékozta egy 15 cm-es tükrös távcsõvel. Rengeteg idõt töltött diákjaival az égbolt fotózásával, és ekkor kapta lencsevégre az elsõ repülõ csészealjakat is. Akkoriban még nem tudta, miket is fényképezett le valójában. Számos csillagásznak mutatta meg fotóit, õk azonban semmi határozott álláspontot nem tudtak kialakítani, mivel az objektumok nagy távolságra - a távoli ûrben -, haladtak, nem voltak sem felismerhetõk, sem jól kivehetõk.

A II. Világháború kitörése idõszakában a Palomar-hegyi Obszervatórium felé vezetõ út mellé költözött. 1944-ben eladta az út menti farmot, és az csillagvizsgálótól mindössze 10 km-re telepedett le. Itt építette fel házát, ahol egyik diákja kávézót nyitott, majd obszervatóriumát is, de ezúttal már egy 40 cm-es tükrös távcsövet használva.

Továbbra is rendre oktatta diákjait, ám amikor a megkezdõdtek a számára a kinyilatkoztatások, és mindezeket könyvben is kiadta, hihetetlen ismeretségre tett szert. Állítása szerint fogadta Julianna Holland királynõ, de a halálos ágyán fekvõ XXIII. János pápa is, akinek az idegenek üzenetét tolmácsolta, mint az emberiség nagykövete.

Nagy csapás jelentett számára, amikor a szovjet Luna-3 ûrszonda lefényképezte a Hold sziklás felszínét, és nyomát sem látta azon életnek; Adamski állítása szerint a fotókat szándékosan meghamisították. Viszont, Adamski egyik ûrutazása során, nyolc évvel megelõzve John Glennt, az elsõ amerikai ûrhajóst, a Hold túlsó oldala felé repülve pontosan olyan "szentjánosbogarak" milliárdjairól számolt be, amilyenekrõl késõbb Glenn. Mindezt le is írta beszámolóiban.

1965. február 26-én éppen Silver Springsben, Colorado államban tartózkodott, amikor meglátogatta "ûrtestvére" a felderítõ ûrhajóján; a csészealj érkezését pedig sikerült filmen is megörökíteni. William T. Sherwood, az Eastman-Kodak korábbi optikai fejlesztési igazgatója a felvételt minden szempontból hitelesnek találta. Még az egyes különálló képkockákon megfigyelhetõ, az objektum "remegésére" utaló viselkedést is sikerült megmagyarázni Leonard Crampnak, a veterán repülõmérnöknek, méghozzá a jármû által keltett gravitációs örvényekkel. Azonban a film valamennyi kópiáját elrabolták…

Adamski 73 éves korában, 1965. április 23-án halt meg. Hagyatéka rendkívül sok kérdést vet fel, sokan támadják és sokan tartják hiteles forrásnak. A mai napig elemzik dokumentumait, film- és fényképfelvételeit.

George Adamski halála nem jelentette a körülötte és tevékenysége kapcsán kibontakozó vita végét, azóta is megállás nélkül folynak a csatározások a kontaktok beszámolóinak hitelességérõl. Adamski végigjárta a maga életpályáját mint kontakt, meggyõzõdéses hívévé vált annak a gondolatnak, hogy egyfajta szent küldetést teljesít, amikor az univerzális törvények kapcsán megosztja a tanításokat. Halála után követõi fontosnak tartották mindezt elterjeszteni róla, és hirdetni az intergalaktikus békét, és egyfajta feltámadás-tant. Eileen Buckle, "A Scoriton Mystery" címû könyvében, Ernest Bryant kontakt állítására hivatkozik, miszerint az illetõ három ûrhajóssal találkozott 1965. április 24-én, közülük az egyik egész fiatal volt, a Yamski nevezetû, akibe éppen akkor szállt bele George Adamski lelke.

Desmond Lesley beszámolója szerint George Adamskit audiencián fogadta maga XXIII. János pápa (1881-1963) is, mindössze néhány nappal halála elõtt. Leslie elmondta, találkozott Adamskival a repülõtéren Londonban, közvetlen azután, hogy Rómából visszaindult. Egyenesen a folyami jachtjára hajtott vele, Stainesbe, ahol már számos, az UFO-témában érdeklõdõ ember összegyûlt, hogy közösen töltsék el a hétvégét.

Valamikor, az elkövetkezõ néhány nap során, Adamski megmutatott Leslie-nek egy emléktárgyat, melyrõl kijelentette, soha senkinek sem fogja odaadni, eközben pedig elõhúzott egy rendkívüli szépségû aranymedált, János Pápa képmásával. Késõbb Lesley ellenõrizte a dolgot, és valóban senki más sem látta rajta kívül a medált.

Amikor Adamsiktól megkérdezte, miként jutott a medálhoz, elmondta, maga János Pápa adta neki az elõzõ napon. Adamski folytatta a történetét, eszerint a világûri emberek utasításának megfelelõen megérkezett a Vatikánba, ahol ráadtak egy reverendát és azonnal a Pápa ágyához vezették. Ekkor történt, hogy Adamski az ûrbarátok lepecsételt csomagját átadta a Pápának. Azt mondják, a Pápa arca felragyogott, amikor megkapta a csomagot és azt mondta. "Ez az, amire már vártam!". A Pápa ezután megajándékozta Adamskit egy különleges medállal és a pápai audiencia véget ért.

Leslie késõbb elmondta, a történetet leellenõrizte, megkereste Lou Zinsstagot, aki állítólag bevitte Adamskit a Vatikánba. Zinsstag megerõsítette, amikor közeledtek a Vatikán felé, és elérték a magánbejáratot, megjelent egy férfi "vörös nyakkal" (nyilvánvalóan bíborosra vagy püspökre vonatkozó célzás).

Adamski elkiáltotta magát: "Ez az én emberem!", majd üdvözölte a pápai hivatalnokot aki elvezette a pápai audienciára. Zinsstag elmondása szerint, amikor 20 perccel késõbb ismét megjelent, Adamski ugyanolyan izgatott volt, mint korábban - a szemtanúk leírása szerint -, amikor elsõ alkalommal lépett kapcsolatba az ûrtestvéreivel a sivatagba, 1952-ben.

, hogy még szebb legyen, eközben azonban a csecsebecsék az õ saját szépsége fölé emelkednek. Pontosan ugyanígy cselekesztek, amikor olyasmiket adtok mindennapi életetekhez, melyeknek semmi köze az élethez magához, vagy az intelligenciához. Hadd mutassak rá erre neked: lényegi, az emberben mélyen benne rejlõ tulajdonsággal élünk a Vénuszon, miközben ti nem alkalmazzátok ezt a princípiumot, ellentétben más világokkal.

Azt állítjátok, öt érzékszervvel rendelkezõ lények vagytok, és aztán hozzátesztek továbbiakat - a hatodikat, a hetediket és így tovább. Kutatjátok, miként lehetne tökéletesíteni e korlátlan megtapasztalásokat, ahelyett, hogy a meglévõket fejlesztenétek. Azt állítjátok, létezik tisztánlátás, tisztánhallás, mentális telepátia, vagy érzékeken túli érzékelés képessége, ezért egyetlen dolog kifejezõdéseit legalább négy különbözõ csoportra osztjátok. És, ennek eredményeként, az igazságról vallott álláspontotok összezavarodik és elveszik.

- Hagy világítsam meg ezt egy kicsit. Elõször is, igazából ásványokból és elemekbõl épültök fel, amit természetnek hívtok. Második helyen, mint ebben a formában megnyilvánuló intelligenciák, az Isteni Teremtõtök alkotásai. Az ásványokból és elemekbõl felépülõ részeteket négy csatorna, vagy érzékszerv ruházza fel, ezeken keresztül tapasztalhatjátok meg amit fizikai manifesztációnak hívtok. Az Intelligencia vagy az isteni lényeg, minden egyes fizikainak bélyegzett sejteteket átjárja.

A négy érzékelés, amire utaltam, a látás, a hallás, az ízlelés és a szaglás. Észrevehetted, nem említettem azt az érzéket, amit a Földön "tapintásnak" hívtok. Merthogy a tapintás az intelligencia, mely minden mást megelõz.

- Engedd meg, hogy megmagyarázzam. Senki, egyetlen egy világon sem képes olyan formákat építeni, mint ti, vagy létezésre késztetni, miként ti teszitek. Ezt egyedül a Világegyetem Teremtõje teheti meg. Ezért, el kell fogadnotok azt, hogy ha egy forma egy másik formán belül létezik, akkor azt szülõanyjának tekinthetjük, ez pedig nem a legtökéletesebb megoldás egy másik test felépítése számára. Habár a koncepció a tökéletes manifesztáció irányába mutat, amíg végül is meg nem születik az általatok fizikai világnak nevezett térben.

- Ha megszületik, ez a forma rendelkezik szemmel, füllel, szájjal és orral. A szem lát, a fül hallja a hangokat elõször; az orr szagol és a száj megérzi az ízeket elsõ alkalommal. Mindezek a test részeiként lettek megalkotva. Amint a test megtapasztalja a fizikai világot az elsõ alkalommal, ezeket az érzékelési csatornákat használja, merthogy ezek a test részei. Miközben a létforma anyja nem tudja, miként épültek ezek fel.

- Ám itt a tapintás érzése, amit kivettem az érzékszervek közül, mint tudod. Emlékeztetõül, amíg a kicsi az anyja testében van a kialakulás szakaszában, ha az anya testét nyomás éri, a benne lévõ test szintén értesül errõl a nyomásról. És vedd figyelembe a két test különválását, amikor a megszületendõ test készen áll arra, hogy változásokat okozzon az anyában, az anya sem ellenõrizni nem tudja ezt a folyamatot, sem elõírni; a tõle elválót, ebben az esetben az érzés a két távoli reakcióban jelentkezik - az anyában és a gyermekben. Ez bizonyítja, hogy mindketten az érzékelés mezõjében tevékenykednek, illetõleg, érzik a másik függetlenségét. Habár õk test a testben. Szintén bizonyítható, hogy ez a dolog, amit "érintésnek" vagy "érzésnek" hívtok, az intelligencia mezõjében zajlik, ismervén, hogy mit kell tenni és mikor kell tenni. Úgy tûnik, ez a mezõ a "tudó".

- Amikor mindezt megfontolás tárgyává tesszük, elemzés céljából, a tapintási érzék központi fontosságúnak bizonyul, igazából a test lelkének számít – része a mindent magába foglaló intelligenciának. Mivel ez egy érzés – és mivel érzés, mint tudod, egyfajta éberségi állapot, vagy tudatos tudatosság, miként mi ismerjük.”

„Nos, amikor ez a tudatosság elhagyja az ásványi testet és a Földet, miként az ember tudja, a szem, a fül, az ízlés és a szaglás nem mûködik többé. Amikor a test eszméletlenné válik, semmi mást sem ismer fel, csak a tapintást. Más szavakkal, legyõzhetitek a testet, és akkor nem képes úgynevezett érzékelésre vagy megérintve lenni.”

„Másrészrõl, ha valaki elveszíti a szemét, elveszti a hallását, az ízlését és a szaglását, azonban megmarad a tapintás érzése, mely tudatos, többé kevésbé életben tartja az illetõt és intelligensen mûködik. Amikor pedig a testet valamiféle ütés éri, a tapintás fájdalomként hat, és nem azonos a korábbi állapotával.”

„Könnyû így ezért belátni, hogy a test, amit ’embernek’ neveztek valódi intelligenciája nem használatos és félreértelmezett, az érzéklet, amit tapintásnak ismertek, igazából a test élete vagy lelke. Az emberi test – és hasonlóképpen igaz minden egyéb formára – szolgálatra alkotott, ásványai és elemei alárendeltek a négy fõ fizikai érzékelési csatornának. Miközben az ötödik, az egyetemes, adja az érzékelés képességét a másik négynek. Amikor ez az érzékelés képessége eltávozik, a másik négy nem képes érzékelni vagy mûködni.”

„Amikor az ember felfogja ezt a tényt, hirtelen rátalál valós önmagára a maszk mögött. És amikor ezt teszi, a korlátozott börtön, melyben eddig élt hosszú idõn át, szétfoszlik, és õ a Világegyetem lakosává válik. Ily módon, látja a törvényeket mûködés közben minden formában, attól függõen, milyen formáról van szó, beleértve magát a bolygót is, ahol él. És az ember megismeri önmagát! Így cselekedve pedig megismer minden dolgot. Megismeri a Teremtõjét is, úgy, ahogy soha sem ismerte korábban; mint az Egyetemes vagy Isteni Intelligenciát.”

„A felismerés vagy megértés révén az ásványi ember felemelkedik egy, az Atyával való közösség állapotába, melyben az Atya és a Fiú eggyé válik. Ha egyszer a földi ember megtanulja és megérti ezt, nem lesz egyedül ezzel az ismerettel tudatában, ellenkezõleg, úgy fog élni, ahogy mi tesszük, ugyanannyi öröme telik az életben, mint nekünk más bolygókon.

„Amint a Bibliátok mondja, a tékozló fiú hazatérvén feladta fizikai testének hiúságait és mindezeket az Atya szolgálatába állította, sokkal inkább, mintsem õ szolgált volna nekik.”

„Természetesen, fiam, te ismered ezt a törvényt és megpróbálsz úgy is élni, miként azt évek óta tanítják. Ez sem nem új számodra, és nem tartalmaz semmi újdonságot sem számodra. Ez egy egyetemes törvény, melyet minden embernek ismernie kellene, és úgy élni, hogy élvezhesse az Atya fiainak isteni elsõszülöttségét. Nyomatékosítanod kell, amennyire csak tudod, megértetni embertársaid tudatával a Földön az ismereteket önmagukról, mint a legfõbb kívánalmat. És az elsõ kérdések:

Ki vagyok én? Milyen csatornákon keresztül fejezhetem ki magam abból a célból, hogy visszatérhessek az egyhez, amelybõl kivettettem?”

„Emlékeztesd õket, az embernek ehhez nincs mit hozzátenni. Csak annyit tehet, hogy kifejezõdésre juttatja, ami már az övé. Ám meg kell tanulnia megérteni mi az, ami az övé és élni ezzel a felismeréssel. Az élet az, ami a fontos. Amikor egyszer teljessé válik, a földi ember szomorúsága hamarosan megszûnik. Akkor majd ezek az elemek, melyek a négy érzékszerv mûködését, a látást, a hallást, az ízlelést és a szaglást építik fel, tovább fejlõdnek, sokkal érzékenyebb szervezetek lesznek, nemcsak az általatok fizikai világnak nevezett részt, hanem az egyetemest is szolgálják.”

„Egy további tény, amire a földi embernek rá kell ébrednie az, hogy az ’egyetemes’ magában foglalja a fizikai világot és nem pedig azon kívül létezik. Minden, ami része a Világegyetemnek, egyben az Isteni, vagy Legfelsõbb Intelligenciának is része – nem kívül van attól.”

„Ezért vagyunk annyira érdekeltek a ti világotok és a ti életetek irányában, mintha csak a sajátunkról lenne szó, hiszen mi mindannyian ugyanannak a Legfelsõbb Intelligenciának királyságához tartozunk. Mi már megtanultunk eszerint élni sok száz vagy sok ezer évvel ezelõtt. Mivel mindezt már megértettünk, ezért semmiféle sértõ szándék nincs bennünk, miként bennetek van a Földön. Mivel tudjuk, mindenféle zavarral együtt kell élnünk, amit mi okoztunk, hiszen egy háztartásba tartozunk.”

„Ha egyszer a fizikai ember tudata felemelkedik a megértés szintjére, nem fog látni semmi csúnya vagy kellemetlen dolgot, meglát azonban mindent folyamatában, útban a szépség és a lelkesedés szentsége felé. Amint a földi ember megtartja ezeket a törvényeket, meglátja majd és megérti, hogyan mûködik mindez az alacsony szintektõl a magasakig, mely egyetemes cél, nem pedig a magasból a mélybe való süllyedés. Miközben az erõ a magasabb szintekrõl fejezõdik ki, még az alacsonyabb szintek felé is, hogy az alacsony szint megkaphassa az erõt a magasabbra emelkedéshez. Örök igazodás mûködik, de soha nem megosztás. Ismervén ezt a törvényt, a bolygóink lakosai, saját fejlõdésük érdekében használják fel és használata révén elérik az örök élet felismerésének képességét és a benne rejlõ szabályokat.”

A túlnépesedés gondolata villant Adamski fejébe, ez gyakori téma a különbözõ nemzetek által folytatott megbeszéléseken. A legkisebb megszakítás nélkül, a nagy bölcsesség embere válaszolt a gondolatra.

„Nem fiam. Nem vagyunk túlnépesedve és ilyen feltételek sohasem fenyegettek bennünket, miként a földi embereket. Semmit sem töltünk tele, mielõtt végiggondolnánk vagy megterveznénk, veletek ellentétben. A természeti törvények egyensúlyban vannak, s mi elfogadjuk ezt. Emellett, akik elegendõ ismeretet gyûjtöttek össze egy bolygón, ha úgy választanak, kutathatnak egy másikon való megszületés lehetõsége után. Efelé tartva két választásuk van. Megtehetik ezt a változást a szülõcsatorna használata révén, vagy egy hajó is odaszállíthatja õket ugyanabban a testben. Számos esetben történt már ilyen a Földön. A legtöbben úgy fejlõdnek a Földön tovább, hogy újjászületéssel kerülnek át másik bolygóra. Mások, elég kevesen, közvetlenül kerültek elvitelre, miként a Biblia is beszél errõl.”

„Halál más bolygókon is létezik, pontosan ugyanúgy, mint a Földön. Mi azonban nem halálnak hívjuk, és nem gyászoljuk azokat, akik eltávoztak, miként ti teszitek ezt a Földön. Tudjuk, hogy ez az eltávozás nem más, mint környezetváltozás, egyik helyrõl a másikra. Megértettük, hogy nincs többrõl szó, mint elköltözésrõl egyik házból a másikba.

„Nem vihetjük magunkkal a házunkat, amikor egyik helyrõl a másikra költözünk. Nem vihetjük magunkkal a testet sem, amely a ház, egyik helyrõl a másikra a halál során. A földi tested anyaga a Földhöz tartozik, és ott kell maradnia, a ti világotok részeként. Amikor azonban elköltözöl a Földrõl egy másik bolygóra, az a világ kölcsönadja neked saját anyagait, hogy felépítsd a házad, megfelelve szükségleteidnek és a feltételeknek, hogy ott élhess.”

„A földi ember elképzelése a Világegyetemrõl nagyon szegényes. Nem képes felfogni a Világegyetemet a maga határtalanságában. Habár használja a szót: végtelenség. A végtelenség, az ember saját meghatározása szerint kezdet és vég nélküliséget jelent. Akkor milyen hatalmas a Világegyetem? Olyan hatalmas, amilyen végtelen.”

„Az ember tehát nem átmeneti megnyilatkozás. Örök megnyilatkozás. Mindazok pedig közülünk, akik megtanulták ezt az igazságot, folyamatos létezésben élnek, mivel számukra minden a jelen.”

„Mi a Vénuszon legalább annyit öltözködünk, mint ti és számos dolgot hasonlóan teszünk. Nincs jelentõs különbség a mi megjelenésünk és a tietek között, vagy ami a ruházkodást illeti. A nagy különbség annak megértésében rejlik, kik vagyunk mi.”

„Mivel sikerült megértenünk, hogy az élet mindent magában foglal, mi vagyunk az élet, tudjuk, hogy semmiben sem tehetünk kárt anélkül, hogy magunkban ne tennénk egyúttal. Az élet pedig, az élet végtelen, meg kell maradnia elsõdleges állapotában, és kifejeznie ezt, folyamatosan meg kell újulnia.”

„Ezért, miként azt mondtam, monotonságot soka sem tapasztaltunk. Minden pillanat, mely elvonul, örömteli.”

„És teljesen lényegtelen mivel foglalkozunk, vagy mit kell tennünk. Amit szükségesen elvégzendõ munkának neveztek, teljes élvezettel végezzük, és szeretjük a létezésünket. És a mi bolygónkon, minden nap elhozza a maga elvégzendõ dolgait, pontosan úgy, mint nálatok. Minden egyes embertõl és minden formától elvárják, hogy a rendelésének megfelelõen szolgáljon. Senkit sem ítélnek meg hibái miatt. Nincs semmi különbség a különbözõ típusú szolgálatok megítélésében, akár valamit alantasnak hívtok, akár nem. Minden szolgálatot egyenlõ mértékben méltányolnak. „A földi emberek megkapták ezt a törvényt, mivel elhozták a számukra azok, akik ismerték és akik gyakorolták ezt más bolygókon. Nyomatékot kapott Salamon templomának épületében. A szõlõültetvényeken dolgozó munkások bére hajszálpontosan azonos volt a nap végén, miként arra Jézus hivatkozott, a ti Messiásotok, hivatkozással élt arra vonatkozóan, hogy minden szolgálat egyenlõ megbecsüléssel bír.” – amint a nagymester szünetet tartott és kezét könnyedén a homlokához emelte, Adamski rádöbbent, mindez ideig teljes mozdulatlanságban figyelte. Most kissé áthelyezte testsúlyát és várta a beszéd folytatását.

„Habár a légkör az egyes bolygókon alig különbözõ, ellentétben a tudósaitok körében jelenleg elterjedt hittel, a földi ember bárhova elmehetne a Világegyetemben anélkül, hogy kényelmetlenséget jelentene számára. Valójában, ez lesz majd a természetes öröksége, ha egyszer majd a megérik arra, hogy megértse önmagát és felfogja, ennek a formának a nagyszerû alkalmazkodó képességét.”

Ismét szünetet tartott és kissé elõrehajtotta a fejét mintha meditálna, mielõtt folytatta: „Kifejlesztettük a tudatos érzékelésnek egy bizonyos fokát, mely nem teszi lehetõvé számunkra, hogy leüljünk akármelyik emberi közösségbe anélkül, hogy az áldás gondolatát ne hordoznánk. A puszta jelenlétük a mi körünkben már maga egy áldás, mert nem úgy tekintünk rájuk, mint egyszerû emberekre, hanem mint az Isteni Intelligencia jelenlétére egy élõ formában, akit emberként ismerünk. Tudatosságunk pontosan ugyanilyen módon irányul az embertõl eltérõ formák felé is.”

„Magát az Isteni Tudat megnyilvánulását látjuk bármiféle és mindenféle forma fejlõdésében, a legkisebbtõl a legnagyobbig. Megtanultuk, hogy semmi, de semmiféle forma, nem lehetne az ami, anélkül, hogy áthatná az élet, vagy ne támogatná azt. És az élet, miként azt felismertük, az Isteni Legfelsõbb Intelligencia.”

„Egyetlen pillanat sem múlik el, még álom közben sem, hogy nem tudatosul bennünk az Isteni Jelenlét.”

„Ez az igazi célja az ’emberi’ formának… melyre teremtetett. Mivel miközben minden egyéb forma megnyilvánul saját egyéni szolgálatának területén, az övé az az ásványokból és elemekbõl kifejlett forma, mely képes kinyilvánítani az Isteni Intelligencia legmagasabb állapotát.”

„Nem vagyunk senki õrei, nem vágyunk semmire sem, ami a másoké. Mivel valamennyien egyenrangú résztvevõi vagyunk a bolygóink javainak.”

„Adamski pontosan megértette a nagy tanító szavait más világokról, azonban egy kérdést tolult tudatába. Azon tûnõdött, vajon hogyan látják az élelemért való ölés kérdését, ha ölnének, vagy ha csak gyümölcsöket és zöldségeket fogyasztanak, ezek nagyon is élnek a saját megnyilvánulási szintjükön. És mint mindig, a válasz azonnal megérkezett, anélkül, hogy Adamski megszólalt volna.

„Nincs semmi logikátlan ebben, fiam. Amikor megeszel egy salátalevelet, a tested részévé válik, nem igaz? Ennek eredményeként, ettõl kezdve, elkezd dolgokat megtapasztalni veled együtt. Amit igazából végrehajtasz az nem más, mint egy dolog átalakítása a saját formádra. Ha nem ez lenne a helyzet, ha saláta megérne, magot hozna azért, hogy újra növessze saját fajtáját, és ez lesz ebben az esetben a teljes megtapasztalása. Azonban téged szolgálva, magasabb szintjére emelkedik a szolgálatnak, általad.”

„A szándék is belép az elvek közé. Ha az indítékod a pusztítás, a sérülés-okozás vagy a hõsködés, akkor valami baj van. Ha azonban a szándékod magában foglalja a szolgálatot, akkor átformálhatod felhozva a saját állapotodra, általad, és akkor minden rendben van. Valóban átalakítasz ásványokat egyik állapotról egy másikra, hogy magasabb szinten szolgálhassanak. Amikor így teszel, összhangban cselekszel a növekedés vagy fejlõdés törvényével, a ti világotokon ’evolúciónak’ hívják ezt olykor. Ez a Teremtõ törvénye.”

„Az emberek a te világodon sokat alkalmazzák a formát – a rombolást – nem fogják fel a felemelkedés törvényét, mert úgy kezdtek gondolkodni, hogy a forma maga létezik csak önmagában. A forma azonban csak az élet csatornája, vagy intelligencia, vagy kifejezõdés. A Mindent Magába foglaló Intelligencia nem tud kifejezõdni egy salátalevél révén. Ezért a salátalevélnek át kell alakulnia bizonyos lépéseken át, melyek segítségével magasabb kifejezõdést nyer. Ez az a mód, ami jutalmazott.”

„Amikor ezt a törvényt teljes mértékben elfogadjátok és éltek eszerint a Földön, miként az teljesen elfogadott és megélt dolog más bolygók és rendszerek lakosai által, a földi légköri körülmények kellemesebbé válnak majd. Minden egyes forma innentõl kezdve boldogságot fog sugározni önmagából és bepermetezi vele a levegõt mindenfelé, amerre csak ember él.”

„Tudni szeretted volna, milyen módszerrel jutottunk a fejlõdés magasabb szintjére, melyen most élünk. Ezek az alapvetõ törvények, melyek szerint élünk, és mely segítségével a földi ember is felemelkedhet, ha elfogadják a választást, és eszerint élnek.”

„Amikor a földi ember megtanulja, hogy õk sem a testet sem a házat nem jelentik, õk pusztán elfoglalják a testet, vagy a házat, hogy bárhol építhetnek otthont ahol csak akarnak, mivel mestereivé válnak az elemeknek, ahelyett, hogy azok irányítanák õt.”

„Miközben ti földiek kellõ ismeretre jutottatok, hogy bizonyos elemeket irányítsatok, bizonyos pontig, rosszul használt ismereteitek széles körben elterjedtek, és az elemek szembefordulnak veletek, hogy elpusztítsanak titeket, miként számos emberi civilizáció a Földeteken már elpusztult a múltban.”

„Ez az az állapot, melyben a földi embereket most találjuk. Mi segítséget próbálunk nyújtani mindenhol, ahol erre lehetõség nyílik, ám igen nehéz mindezt számbelileg hatékonyan tenni, hiszen nagyon kevés tudat kellõen fejlett ehhez a földi emberek körében.”

A mester elhallgatott egy pillanatra. Azután azt mondta: „Ez nem az elsõ alkalom, hogy elhoztunk ide a hajóinkra, és nem is az utolsó. Biztos lehetsz benne, hogy mi, a más világok lakói, idõrõl-idõre elhozzuk számodra az igazságot, hogy tovább add embertársaidnak a Földön. Beszélni fogunk neked a más világon zajló fizikai életrõl, miként az általad spirituális vagy vallási igazságokról is, habár nem teszünk ilyesféle felosztást. Egyetlen fajta élet létezik. Ez az élet mindent magában foglal, s amíg a földi ember nem érti azt meg, hogy nem szolgálhat vagy élhet kétfajta életet, csakis egyfajtát, folyamatosan egymással szembe fogja állítani a kettõt. Ez olyan hatalmas igazság, amint a földi embernek meg kell tanulnia, mielõtt a ti világotokon zajló élet összeegyeztethetõ lenne a más világokon zajló élettel.”

„És most, fiam, itt az idõ, hogy visszatérj a Földre. Amit most tanultál, nagy értéket jelenthet a bolygódon élõ emberek számára. Beszélj hozzájuk szavak és írott szöveg által. Ne félj, hogy bármit is elfelejtesz abból, amit mondtunk neked. Amikor beszélni vagy írni kezdesz, az elsõ gondolattól kezdve folyamatosan fog a memóriádba áramlani az ismeret.”

A másik világ e gyönyörû hajóján béke honolt. Az éjszaka folyamán tanult lecke mély megértéssel és jelentéssel bírt. Valahogy Adamski számára úgy tûnt, mintha ezt az egész leckét már hallotta volna, talán sok-sok alkalommal az életei során. úgy tûnt, ezt az életet szereti, hiszen új dolgokat adhat át másoknak, amitõl azok megnyílnak és növekednek saját megértési szintjükben.

Ismét úgy érezte, nem szükséges visszatérnie a Földre, szívesen maradt volna csodálatos barátaival és utazott volna velük más világokra. A bölcs ember azonban így szólt: „Fiam, sok még a Földeden a tennivaló. Az emberek éhesek és táplálni kell õket. Vissza fogsz térni a Földre és megosztod velük a szellemi táplálékot, amit számodra kinyilvánítottunk, hogy ne pusztuljanak el a tudatlanság sötétségében annyi sok nemzedéken át.”



* * *



Az úton hazafelé, Ramu vagy Zulu által meg nem szakított csendben Adamski számára úgy tûnt, még mindig a mester szavait hallja, gyengéd ragaszkodását küldetés-adásához Adamski szándéka ellenére.

A visszaút a városba a már megszokott és ugyanolyan volt. Tétován emlékezett vissza a búcsúzásra a Kutató pilótájától, de nem tûnt számára úgy, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz.

Amikor Ramu megállt a hotel bejárata elõtt, Adamski lassan kiszállt a járdára. Azután megfordult, halványan emlékezett rá, hogy valamit mondani szeretne. Habár Ramu bizonyára tudta, mi járt Adamski fejében korábban, csendesen várakozott, megértéssel a szemében és szomorú mosollyal arcán.

Azután, hirtelen az eszébe jutott: „A mentális üzenet, amit ez alkalommal kaptam – mondta – sokkal tisztábbnak tûnt… Sokkal bizonyosabb voltam benne, amikor elindultam Los Angeles felé, mi fog történni. A mester maga lépett mentálisan kapcsolatba velem ez alkalommal?”
”Igen – válaszolta Ramu -, õ tette. Ez tehetõ leginkább felelõssé a különbségért, habár saját fogadóképességed is növekszik.”

„A lelki szenvedélyesség, amit éreztem – folytatta Adamski, nehézségekbe ütközve, miként fejezze ki magát -,” Biztos voltam benne, hogy a mestertõl érkezett.”

„Igen – szólalt meg Ramu ismét -, õ az egyik legfejlettebb lény és továbbra is a mi rendszerünkben munkálkodik. Pusztán a jelenlétében lenni elég ahhoz, hogy valaki szeretetben és megértésben növekedjen. Mindannyian szerencsések vagyunk.”

Mint minden hasonló találkozó után, Adamskinak most sem volt kedve aludni. Ez alkalommal még csak meg sem nézte hány óra. Tudta, sokáig állt az ablakban felfelé nézve, és nem lefelé. Különös érzése volt az elválással kapcsolatban, amit korábban is érzett, ám ezúttal semmi szomorúság nem társult hozzá. Úgy érezte, mintha hangosan is kimondta volna gondolatait: „Egy. Minden egy. Itt és ott és mindenhol. Nincs elkülönülés…”


Napok a Palomar fennsíkon

A következõ hónapokban Adamskinak számos találkozása volt, olykor az ûrhajókon, olykor pedig azokkal a más bolygókról származó emberekkel, akik köztünk élnek.

A Palomar Kerteket eladták, Adamskiék bõ száz méterrel feljebb költöztek a hegyükön. A „Repülõ Csészealjak Leszálltak” – címû könyv megjelent 1953. szeptemberében Angliában, majd októberben követte az amerikai kiadás.

Sok tennivaló volt még ezen az új területen az élet megkezdéséhez. Nemcsak a tölgyfák gyûrûi vastagodtak, hanem vándorkövek is megjelentek. Gyakran beszélünk a Földön ismert bölcs tudásról, mely lehetõvé tette az ember számára a felemelkedést és hatalmas kõtáblák mozgatását, állítólag csúszkákon. Az egyiptomiak, akik építették a piramisokat, ismerték a titkot, és azok is, akik a helyére illesztették a nagyszerû emlékmûvek köveit a Húsvét szigeteken. Mi azonban már bõsz buldózereinktõl függünk, ha utat akarunk törni a földjeinken keresztül és kiforgatni a sziklákat.

Adamski kis csoportja számos esti órát töltött egy egész egyszerû épület megtervezésével, amit szerettek volna felállítani a telken, nemcsak önmaguk kényelme számára, hanem a mind nagyobb számban érkezõ látogató elszállásolására. Elvárásaik szerint, a Palomar Kertek bérlõi folytatni fogják mûködtetését, mint éttermet és szerény vendégek számára a szállásadást, mivel nem volt semmiféle szálláslehetõség több kilométeres körzetben. Azonban, bizonyos okok miatt mégis úgy döntöttek, bezárják. Habár nem volt személyzetük, Adamskiék úgy gondolták, látogatóikat élelmezniük kell, puszta elõzékenységbõl, tekintettel azokra az erõfeszítésekre, amit a legtöbbjüknek jelentett eljutni a helyszínre egy ilyen látogatás lebonyolítására.

Sikeresen felépítettek egy konyhai egységet, a terasz szintjéhez illeszkedve, simára dolgozva a hegy oldalát. A terasz kialakítása kolosszális munkának ígérkezett, ám néhány csupa izom fiatal férfi segítségével, akik idejüket áldozták minderre, végül a munkálatok befejezõdtek. Erõfeszítéseik gazdagon megtérültek. A terasz egyik részére árnyékot vetettek a csodálatos, élõ tölgyfák, és gyönyörû kilátás nyílt a környezõ hegytetõkre, enyhén föléje emelkedvén más vidékeknek, a tekintet könnyedén az ég felé fordult. Be is rendezték a helyet szabad ég alá alkalmas székekkel, padokkal és piknik-jellegû asztalokkal, egy faszéntüzelésû grillsütõt is felállítottak.

Eleinte a lehetõ legjobb szállás, ami adódott az a szomszédos barátok telkén álló két öreg faház volt. A konyha-egység egyaránt szolgált irodaként és hálószobaként is egyikük számára, olyan esetekben, amikor találkozóhelyként használták, révén az idõjárás bekényszerítette õket. Nem volt sem csapvíz, sem elektromos áram. Kicsiny patak folydogált a föld alatt az õ oldalukon a hegyüknek. Kivezették a felszínre és kis tavacskát alakítottak ki, kifolyóval, így a víz mindig friss volt. A vizet vödrökben szedték.

Tudták, álmaik és bizonyos szükséges dolgok hiánya ellenére, nem mehetnek csak úgy neki és építhetik meg ezeket az épületeket, mielõtt a szükséges pénzt össze nem gyûjtik, hogy kifizessék. Így hát, habár életvitelük meglehetõsen kényelmetlennek tûnt, primitívnek a legtöbb ember számára, és igen nehéznek, boldogok voltak azzal, amijük volt, és minden egyes hozzájárulás a kényelem fokozásához megkönnyítette a mindennapok tevékenységeit, hozzájuk adott egyfajta többletet, azzal szemben, mintha minden könnyen jött volna.

Csodálatos nap volt, amikor megtudták, most már felhúzhatnak egy kis épületet, mely már egy hatalmas szobát is tartalmaz majd, ahol lehetõség nyílik a látogatókkal való beszélgetésre, ha az idõjárás ezt szükségessé teszi, és egy irodának alkalmas kisebb szobát.

Ismertek egy építési vállalkozót, nagyjából negyven kilométerre egy kisvárosban, aki becsületes volt és megbízható, fel is vették vele a kapcsolatot. A konyhai egységet teljes egészében önmaguk építették jó barátok segítségével, sokan közülük korábban hosszú éveken át Adamski diákjai voltak az egyetemes törvények elsajátításának terén. Ez az elsõ, kicsiny rész mindig is csodálattal töltötte el, a felépítéséhez szükséges baráti és egymást segítõ törekvések miatt, aminek létrejöttét köszönhette.

Megvolt hát egy igazi építési vállalkozó! Bizonyította, mennyire rendes ember, mivel érdeklõdött Adamski munkássága iránt. A kis villaház hamarosan elkészült. Elég pénzük maradt, hogy kényelmesen bebútorozzák. Két vécé is volt, s köztük tusoló! Habár akkoriban nem volt elektromos áramuk, csupán néhány héttel azelõtt lett, mielõtt e könyvnek nekilátott Adamski, a víz folyt a vezetékeken, és a puszta tény, hogy hideg volt nem számított – de csörgedezett! Hosszú ideig kellett várakozni az elektromosságra, mely mostanra már meleget adott és felváltotta a gyertyák és a kerozin lámpák fényét, újabb boldogságot okozott, és megérte várni rá.

Miközben munkálkodtak a mostani komfortjuk megteremtéséért, sikeresen elláttak egyre növekvõ számú állatot, legalábbis a rendelkezésükre álló keretek között. Ez felölelt két kutyát, hat macskát, mellettük említeni sem lehet hány alkalommal tett látogatást társaiknál barátjuk, a vadászgörény. Ez a rosszindulatú állat kénytelen volt szocializálódni és egészen barátságossá vált, amikor kezdte érezni, hogy nem üldözi õt senki, most már barátok és így is tekintenek rá. Tejet iszik a macskák táljából és megosztozik a húson a kutyákkal, nagyon ritkán tiltakozik ellene bármelyik állat. Olykor, amikor az egyik kutya elhatározza, hogy tiltakozik mindez ellen, és vadul megkergeti a betolakodót, vad ugatás közepette, Mr. Vadászgörény egyszerûen felhúzódik a hegyoldalra némi büszkeséggel, és persze igen nagy sebességgel, a magasra emelt farka lényegében semmi fenyegetést nem jelent.

Az elõadások jelentette elfoglaltság mellett, mely Adamskinak a Közép-Nyugaton, New Yorkban és Kanadában adott elfoglaltságot, minden kapacitásával a premisszákon dolgozott, ezek összeszerkesztésével, és csak akkor hagyta abba, ha a barátaival beszélgetett, valamint azzal a számos idegennek, aki látogatást tett nála. Habár elõadások megtartására hívták a Keleti partvidékre és Angliába egyaránt, míg Kanadában járt, olyan fáradtság uralkodott el rajta, hogy elvesztette a hangját. Az elõadások igen közel estek egymáshoz, és Adamski képtelennek tûnt arra, miként tartsa meg erejét, amikor a szívéhez a legközelebb álló dolgokról volt szó. Az elõadások formai kerete mellett, számos hallgató természetesen szeretett volna késõbb kérdéseket is feltenni. Valahogy nem tudta, miként legyen kellõen elõvigyázatos, hogy jó tanáccsal szolgáljon számukra, miközben elhagyta az elõadói termet, hiszen ezek a jó emberek mindannyian õrá voltak kíváncsiak! Ennek eredményeként, képtelen volt megszólalni, az orvosok pedig elrendelték, mondja le valamennyi elõadását Keleten és az Angliai szerepléseket is, ezenkívül legalább hat hónapig szigorú pihenésre utasították.

Ez a döntés meglehetõs csalódást okozott számára, egészen nyilvánvaló okokból, azonban olyasmi volt, ami elõtt meg kellett hajolni. Nem sokkal szeretett hegyeihez való visszatérését követõen, ismét visszaszerezte a hangját és legalább azokra az idõszakokra használni tudta, amikor látogatók érkeztek hozzá.

Attól tartott, meglehetõsen különös viselkedéssel fogják vádolni, akik mind e mögött valami értelmet keresnek. Talán igazából semmi oka nem volt mindennek. Akár hogy is, akármennyi idõt is adott a maga számára, sokkal több ideje nyílt így azok részére, akik gondoltak rá és meglátogatták – rengeteget kapott tõlük, sokféle módon.

1954. júniusában Desmond Leslie, akivel Adamskinak elsõ alkalommal New Yorkban kellett volna találkoznia, ha végig tudta volna vinni az elõzetesen eltervezett programot, inkább eljött hozzá Palomarba. Nagy öröm volt a találkozás vele. Nagy adag kíváncsisággal és hatalmas humorérzékkel megáldott ember volt, igen sokat tett hozzá a palomari csoporthoz, nemcsak azonos érdeklõdési köre miatt, hanem az õrült lazításokban is aktívan részt vett, a komoly témák feldolgozását követõen.

Habár tervei szerint nagyjából egy hónapot szándékozott maradni, Desmond velük maradt egészen augusztus végéig. Adamski remélte, valamikor 1955-ben újra találkozhatnak, ezúttal az õ lakhelyének környékén, amikor pótolja majd a betegsége miatt elhalasztott elõadásokat.

Mindent egybevéve, az idegen világokból származó barátaival való találkozások a földi barátok száma is fokozatosan növekedett, a legkülönbözõbb fajtából és típusból; a sok és egészséges kinti munka, az anyaggyûjtés ehhez a könyvhöz, megtöltötték és boldoggá tették ezeket a napokat. Alkalmanként még pihenésre is jutott idõ, amikor a barátai bizonyos – elégedetlenségre mutató - pillantással kezdték méregetni.

Korán észrevették, hogy a villaház számára eredetileg kijelölt célokat hamar újra kell gondolni. Így, közvetlenül Desmond érkezése elõtt, hogy hálószobát lehessen számára biztosítani, válaszfalat húztak fel a nagy szoba közepén, szándékuk szerint kialakítva egy fogadó részt, ami egyben zártabb körû elõadások tartásához is megfelelt. Egyikük továbbra is a régi faházban aludt – másikuk számára továbbra is ott állt az ágy a konyharészlegben. Így mostanra, az új elrendezésnek megfelelõen kialakult egy fél elõadóterem, ahol Adamski aludt, egy megfelelõ hálószoba és egy iroda, felszerelve egy kisággyal. Meglehetõsen örömmel tekintettek a helyzetre, ám nem sokkal késõbb, átalakítottak egy felfújható sátrat egy igen kényelmes fekvõhellyé, a padlószinttõl kissé felemelve egy furnérlemez szerkezettel és a felsõ részén félig körbekerítve védõfallal. Megvolt hát az ágy a konyhán kívül!

Adamski még mindig sokat dolgozott a víz be- és kivezetésével különbözõ tartályokba és mindenfelé a kertben (némi nõi segítséggel!) és hatalmas büszkeség töltötte el az eredmény láttán. A korábbi kényszermegoldások a tálakban való mosogatás és a tusoló helyett most már igazi tavuk volt, az egyik tölgyfa alatt kialakítva, körülötte sziklák és virágok. Éppen ezen a reggelen egy beton csatornát vezettek ki a ház alól és csatlakoztatták a tóba. Nagyon kellemesen festett.

Keményen dolgoztak, de boldogok voltak. A hegyek mindig ott magasodtak a szemük elõtt, soha nem tûnt egyhangúnak szépségük, változtak, ahogy a Nap felkelt, felemelkedett pályáján, majd lenyugodott. Alkonyatkor is pompáztak, ahogy a holdfény, vagy a csillagos ég sötétsége megérintette õket.

Gyakran látták a Kutatókat megcsillanni odafent. Valójában, azokban a hetekben, az ûrhajókat számos közeli kis- és nagyvárosban is megfigyelhették. Elégedetten nyugtázták a tudatot, ott vannak felettük, és a Föld egén sokfelé. Remélték, hogy a nem túl távoli jövõben egyre több ember ismerheti meg õket és tudhatja meg kik õk, és remélték, hogy sokan azok közül, akik meggyõzõdtek e szavak igazságtartalmáról, akik tudnak és most hallgatnak, el fognak mondani mindent, az emberiség javára.


Díszvacsora és búcsú

A legutolsó találkozásra 1954. augusztus 23-án került sor. Desmond Leslie Los Angelesben volt abban az idõben, hogy megszervezzen egy elõadói körutat. Tudta, hogy Adamski rendelkezik e kapcsolattal, és rendkívüli módon szeretett volna vele tartani. Adamski szintén erõsen szerette volna, ha sor kerülhet erre, a Barátok azonban, nem indokolva, nem tudták teljesíteni a kérést. Visszatekintve, Adamski arra gondolt, talán e mögött a számára néhány, korábban megmutatott és elmagyarázott dolog természete álhatott, ilyen dolgokról nem beszélhettek olyannak, akivel korábban nem vették fel a kapcsolatot. A barátai, Firkon és Ramu jött elébe, mint rendszerint. Úton a Kutató felé Ramu azt mondta: „El kell mondanom, hogy a ma esti találkozó a búcsú lesz. Amikor visszahozunk a szállodához ma éjjel és visszatérünk a Kutatóra, majd tovább a szállító hajóra, vissza fogunk térni szülõbolygóinkra. A földi küldetésünk véget ért.”

„Ramu gyorsan hozzátette: „Csak testi formában vesztesz el bennünket. Ne felejtsd el, hogy mentálisan továbbra is társaloghatunk, bárhol is vagyunk. Adamski tudta, a dolog mennyire kényelmes, de ebben a pillanatban ez vajmi keveset számított. Azután Firkon szólalt meg, szavai mély megértésrõl tanúskodtak: „Te a barátunk vagy, és akármekkora ûr is nyúlik el közöttünk, ezen semmit sem változtathat.” Adamski szégyellte érzelmeit, habár teljes mértékben nem tudta elhessegetni magától õket, sikerült kissé felülemelkednie rajtuk. Azon találta magát, eltûnõdi, hogy vajon a Földünkön élõ más „kontakt” emberrel vagy emberekkel, találkozni fog-e valaha a jövõben. Azonban ez a kimondatlan kérdés sem kapott feleletet. Egyedül maradt az érzéseivel, miszerint valóban búcsúzásra kerül sor, nem csak attól a két embertõl, akik között éppen most ült, miközben haladtak az úton, hanem nem lesz több kirándulás sem a világûrben.

Ez az érzés rányomta a bélyegét mindarra a csodálatos és új dologra ami várhatóan ezen az estén vár rá, hevessége mély hatással volt emelkedett hangulatára. Mindehhez hozzáadódott a hála érzete, mely mindig is eltöltötte a találkozások során, megtöltve szívét szavakba nem foglalható érzésekkel.

Mivel már korábban részletesen szó esett a már ismert Kutatóhoz vezetõ utazásról, a folytatás onnan következik, amikor felbukkant az Orthon vezette kis hajó, nem sokkal a talaj felett lebegve, készen az azonnali felszállásra. Az út során még csak le sem ültek. Adamski megosztotta figyelmét a váltakozó ábrák és az irányító panelt kezelõ Orthon között. Amint beléptek a vénuszi szállító ûrhajóba, ez alkalommal már Adamskit semmiféle szenzáció-érzés nem kerítette hatalmába, a gyomra sem szorult össze ez alkalommal. Elérték a platformok is, újra megálltak, mint az elsõ út alkalmával. Ugyanaz a férfi volt ott, mint legelõször, hogy helyére illessze a csatlakozót a Kutató feltöltéséhez, most azonban követte õket lefelé a lépcsõn a fogadóterembe.

A belépés pillanatában Adamskit mellbe vágta az általános ünnepi hangulat. Nagyon sok ember volt jelen, olyanok is, akiket soha sem látott korábban. Felderült, amikor meglátta Ilmuthot és Kalmát, amint felé tartanak meleg üdvözlésére. „Beszélt már valaki is neked a ma este rád váró meglepetésrõl? - kérdezte Kalma, és meg sem várva a választ lelkesen folytatta: - Egy bizonyos, a számodra tett ígéret teljesedik be!”

Miközben Kalma beszélt, Ilmuth kis poharat nyújtott át Adamskinak, kitûnõ gyümölcsitallal benne. Észrevette, hogy mindkét nõ pilótaruhát visel és biztos volt benne, ez csakis egyet jelenthet: utazást az ûrbe.

Sok férfi volt a teremben és nyolc nõ, beleértve Ilmuthot és Kalmát. A többi nõ ugyanazt a fajta gyönyörû ruhát viselte, amit ez utóbbi kettõ, amikor Adamski elõször látta õket. A férfiak kényelmes ingben és nadrágban voltak. Most is mindenki szandált hordott.

Habár semmiféle bemutatás nem történt, Adamski számára nem is hiányzott, mindannyian barátként köszöntötték, és néhányan közülük nevén szólították. Amikor a köszöntések véget értek, halk zene hangjai tûntek fel a háttérben, halványan emlékeztetve arra, amit Keleti zenének hívunk.

Habár Ramu is kapott a gyümölcslevet tartalmazó pohárból, Adamski észrevette, többi barátja nem csatlakozik hozzájuk. Ilmuth szolgált magyarázattal, amikor elmondta: „El kell most mennünk a posztunkra, hogy kivitelezhessük a Kalma által említett meglepetést. Ez alkalommal Ramu marad veled.”

Amint Orthon és Kalma elindult az egyik irányba, Firkon és Ilmuth pontosan a hajó másik vége felé vette az irányt. Ramu és Adamski kiitták italukat, néhány pillanatig csendben maradva. Adamski boldog volt, hogy része lehetett a vidám és jókedvû társaságnak itt, ebben a gyönyörû helyiségben. Segített háttérbe szorítani a ma esti elválás miatti szomorúság érzését

Jó néhány csoport különbözõ játékokat játszott, ezek meglehetõsen különösek voltak Adamski számára, Ramu, észrevéve érdeklõdését, javasolta, húzódjanak közelebb és vessenek rájuk alaposabb pillantást.

Négy férfi egy kis asztalnál ült és kártyákkal játszottak. Ezek igen eltértek a mieinktõl, habár a méretük nagyjából hasonlatos volt azokhoz. Nem volt rajtuk szám, de valamennyien jeleket hordoztak, utalva valamire. Adamski közelebb hajolt, keresvén közöttük legalább két egyformát, de ahogy látta, nem volt egy sem.

Egy másik csoport férfi kis színes golyókat gurigatott egy sima táblán. Adamski úgy gondolta, valamiféle mágneses töltéssel rendelkezhettek, mivel a táblán nem látszottak rovátkák, a golyók mégsem mozogtak szabadon. Egyesek láthatóan vonzóerõvel rendelkeztek, a többiek feléjük mozogtak.

Egy másik játék valamiképpen az asztaliteniszre emlékeztetett, kivéve, hogy két labdával játszották egyszerre, ezért nagy ügyességet kívánt a játékosoktól. A nõk láthatóan nagyon jók voltak ebben.

Adamskira nagy hatást tett a hangos beszéd, a nevetés vagy más figyelemzavaró megnyilvánulás teljes hiánya. Mindenki nyilvánvalóan jól szórakozott, és mindezt képes volt úgy tenni, hogy túljátszotta volna a dolgot, mint ahogy gyakran történik a Földön. Senkin sem látszott, hogy a játékot túl komolyan vette volna, miként sokan közülünk teszik.

A légkör jókedvû és megnyugtató volt. Olykor a játékosok barátságos mosollyal Adamskiékra pillantottak. Néhányan pár szót is szóltak hozzájuk, Adamski továbbra is lenyûgözve hallgatta milyen folyékonyan beszélnek a nyelvén. Egy idõ múlva Ramu azt javasolta: „Menjünk az irányítóterembe. Valamit mutatni szeretnénk neked, amirõl úgy gondoljuk érdekelni fog.”

Az itallal a kézben, Adamski boldogan követte a nagy terembe, ahol annyi berendezés volt, s megannyi ábra meg grafikon villogott a képernyõkön, melyeket a hajón történõ elsõ látogatás alkalmával is megfigyelhetett.

Amikor beléptek, Ramu bizonyára megérintett egy gombot, minek hatására két kis ülés emelkedett ki a padlóból varázslatos módon. Ugyanebben az idõben, pontosan elõttük, Adamski meglátta a Holdat egy méretes képernyõ közepén feltûnni. Lenyûgözte, mennyire közelrõl látszott; és az is, hogy nemcsak egyszerûen látható volt a képernyõn, hanem ott látszott mellette a világûr mélysége is. Ez volt hát a meglepetés! Egy pillanatig azt hitte, igazából leszálláshoz készülõdnek.

Ramu így szólt: „Most a Holdnak az ismerõs oldalát láthatod, de nem szállunk le rá. A képernyõn megfigyelhetõ látványt egyik távcsövünk közvetíti, mely az elsõ látogatásod alkalmával nem volt használatban. Figyeld meg alaposan, ahogy közelítünk a felszínhez és megláthatod a határozott aktivitást. A számos hatalmas kráterben, melyeket jól ismersz a Földrõl nézve, hatalmas hangárokat vehetsz észre – melyeket viszont már nem. Azt is vedd észre, hogy a talaj itt igen hasonlatos a ti sivatagaitokhoz.

„Azért építettük meg ezeket a hangárokat ilyen méretben, hogy a mienkénél jóval nagyobb hajók is könnyedén beléphessenek. Ezekben a hangárokban ugyancsak találhatók lakónegyedek, ahol számos munkás él családjával, minden kényelemmel ellátva. Bõséges vízellátást szolgáltatnak a hegyekbõl eredõ csõvezetékek, pontosan így jártok el a Földön is, amikor sivatagokat akartok élhetõvé tenni.

„Amikor egy hajó belép ezekbe a hangárokba, nyomáskiegyenlítési eljárás vár az utasokra. Ez nagyjából huszonnégy órát igényel. Amikor befejezõdik, az emberek a lehetõ legnagyobb kényelmetlenséggel találkozhatnak, amikor kilépnek a Holdra. Ilyesféle nyomáskiegyenlítés nem képzelhetõ még el a földlakók számára. Túl keveset értenek még az emberi test funkcióiról és azok irányításáról. Igazából az emberi tüdõ alkalmas nagyon alacsony és nagyon magas légnyomás elviselésére is, ha a belégzés nem túl lassan vagy gyorsan történik. Ha túlságosan sietteti a dolgot valaki, a végeredmény halál.”

Adamski természetesen boldogan részt vett volna a leereszkedéshez szükséges eljárásokon, azért a kiváltságért, hogy leszállhasson a Holdra. Semmi sem siettette azonnali visszatérését a földre.

Kedves mosollyal az arcán Ramu így szólt: „Sok minden van még raktáron számodra amellett, hogy megláthatod kísérõtök túlsó oldalát, mielõtt visszatérnél a Földre. Figyeld meg közelrõl, amint közelítünk a Hold korongjához. Nézd meg a formálódó felhõket. Világos színûek, és úgy tûnnek, a semmibõl bukkannak elõ, miként a felhõk gyakran teszik. A legtöbbjük nem sûrûsödik össze, akár hogy is, aztán szinte azonnal és nyomtalanul eltûnnek. Azonban kedvezõ körülmények között, néhányuk olykor összesûrûsödik. Ezek azok az árnyékok, melyeket a Földrõl távcsõvel is meg lehet figyelni.

„Most közelítünk a Földrõl soha sem látható oldal felé. Figyeld meg a felszínt közvetlen alattunk. Nézd, errefelé hegyek vannak. Havat láthatsz a legmagasabb csúcsokon, az alacsonyabb részeken erdõket. Ezen az oldalán a Holdnak számos hegyi tavat és folyókat láthatsz. Egyik tavat éppen alattunk. A folyók nagyon nagy víztömegekbe szállítják vizüket.”

„Számos települést láthatsz ebben a pillanatban, különbözõ méretben, a völgyekben és a hegyek lejtõin egyaránt. Azok által az emberek által kedvelt, mint ahogy mindenhol máshol, akik ezt vagy azt a magasságot szeretik. És itt, mint bárhol máshol, a természetes életfenntartó tevékenységek igen hasonlatosak azokhoz, ahol csak emberek találhatók.”

„Ha lett volna idõnk leszállni és átesni a nyomáskiegyenlítésen – folytatta Ramu – azután utazgatni mindenfelé, személyesen találkozhattál volna néhány emberrel. Azonban amíg a Hold felszínének tanulmányozásában vagy érdekelt, addig a jelen módon történõ bemutatás sokkal praktikusabb.”

Adamski egyetértett ennek igazságtartalmával, s figyelte, amint egy hatalmas városrendszer úszik be a képernyõre. Úgy tûnt, szinte a háztetõk magasságában lebegnek; tisztán látta a keskeny utcákon sétáló embereket. Látható volt a sûrûbben beépített központi rész, Adamski feltételezése szerint az üzleti negyed lehetett, ám hiányzott a látványból az ilyen helyeken megszokott embertömeg. Feltûnt, parkoló autóknak nyoma sem volt, habár néhány jármû feltûnt, az utcák felett, láthatóan nem rendelkeztek kerekekkel. Méretükben hasonlítottak a buszainkhoz, a változatosságuk nagyjából megegyezett mieinknek.

Ramu magyarázott: „Nagyon kevés embernek van saját közlekedési eszköze, a többség a tömegközlekedési eszközöket használja, miként azt láthatod is.” Közvetlenül a város mellett viszonylag nagy, letisztított terület volt látható, egyik oldalán hatalmas épülettel. Hangárnak festett, Ramu szavai pedig megerõsítették a látvány adta következtetést: „Felépítettünk néhány hangárt a városok közelében, hogy kényelmesen le lehessen szállni a lakosság részére szállított utánpótlással itt – nem elérhetõ számukra minden szükséges dolog a helyszínen. Csereképpen, ellátnak bennünket bizonyos, a Holdon talál ásványokkal.- Amint Adamski a képernyõt figyelte, a város hátrálni kezdett, mire Ramu azonnal felvilágosítással szolgált, megfordultak az ûrben, s most már ismét a Hold és a Föld között repülnek. - Van még bármilyen kérdésed mielõtt visszatérünk a fogadóterembe? - kérdezte. Adamskinak egy sem jutott az eszébe, s megrázta a fejét. " Ebben az esetben " mondta, csillogó szemekkel -, inkább menjünk vissza a fogadóterembe. A fogadás tagjai arra készülnek, hogy megünnepeljék Firkon és az én hazatérésemet."

Adamski ismét szégyenkezni kezdett a küszöbön álló elválás miatt feltámadt érzései okán, mentálisan próbált rajta felülkerekedni, visszahelyezni önmagát az eseményekbe. Nem kellene örülnie, hogy ilyen körülmények között lehet? Dehogynem! Teljes mértékben.

"Minden elhullatott könny csak önmagam miatt van - szólalt meg Adamski, próbálva ellenállni az ellágyulásnak. " Miattad, nagyon boldog vagyok."

Orthon és Kalma eléjük jött a bejárathoz, és együtt mentek be a fogadóterembe. Adamski megpillantotta, hogy a helyiség egyik oldalán felállított asztalt éppen megterítik. Néhány nõ, akik korábban különbözõ játékokat játszottak, az utolsó simításokat végezték rajta.

Amikor Firkon és Ilmuth belépett a túlsó ajtón, Kalma csatlakozott barátnõjéhez és a két lány együtt hagyta el a termet. Néhány perc múlva visszatértek, immár átöltözve pilótaruhájukból, gyönyörû, lebegõ ruhát viselve.

Gyönyörû, arany és sárga szálakkal átszõtt abrosz fedte az asztalt, mindenféle, ám határozott minta nélküli formákba összeszõve. Az asztal mindkét oldalán, teljes hosszában, székek sorakoztak. Az asztali „ezüst” valahogy különbözött a mienktõl, sokkal kimunkáltabbnak tûnt. Többfajta fém kombinációjának tûnt anyaga, gyönyörûen egymáshoz illesztve. Az asztalfõn nem volt szék, egy-egy oldalon pedig tizennégyet számolt össze Adamski. Ahogy Kalma és Ilmuth ismét csatlakozott hozzájuk, megkérték a jelenlevõket, üljenek le. Továbbra is csak a nyolc nõ volt jelen, a férfiakkal és Adamskival együtt mindösszesen huszonegyen voltak.

Ramu a mester jobbjára ült és Firkon a baljára. Ilmuth Ramu és Adamski közé, Kalma szembe, Firkon és Orthon közé. Miután valamennyien helyet foglaltak, a mester felemelkedett, mire a termet jó néhány pillanaton át áhítatos csönd töltötte be. Azután, halk, visszafogott hangon, a Nagy Tanító a következõ szavakat mondta:

"Köszönjük a Végtelennek jelenvalóságát. Legyünk mindannyian és mindenki az Õ hatalmas királyságában egyaránt gazdagon ellátva. Erõsítse étele testünket és szolgáljanak az Isteni Szellem megerõsítéseként aki mindenben lakozik, minden módon, köszönhetõen Neki, minden élet Teremtõjének."
Miután elmondta ezt a gyönyörû imát, ismét néhány pillanatig csatlakoztunk a csendhez.

Azután, mielõtt ismét leültünk volna, a mester megszólalt: "Azért gyûltünk itt ma este össze, hogy megünnepeljük nagy örvendezéssel a két jelenlévõ testvérünk sikeres küldetését a Földre. Firkon és Ramu jó munkát végzett. Osztozunk boldogságunkban, mely fáradozásaik eredményeként jutalmazza õket, mely egyben lehetõvé teszi számukra, hogy visszatérhessenek szülõbolygójukra.

Kristálytiszta pohárkák, aranyszínû folyadékkal, álltak minden egyes vendég elõtt. Amint a Mester befejezte a beszédet, felemelte poharát, mondván: "Igyunk egymás megáldására és társainkra, bárhol legyenek is."

Adamski szájához emelte az italt, tudatában volt annak, hogy a valaha is kóstolt legfinomabb italt csúsztatja le a torkán, ezért semmit sem akart elveszteni a bukéjából. Nem az a fajta részegítõ természetû ital volt, mint oly sok bor, mely ezzel a nem kívánatos hatással rendelkezik, ha mértéktelenül fogyasztja.

Amint felemelték poharaikat Ramu és Firkon egészségére, meghatározhatatlan forrásokból halk zene árasztotta el a termet. Adamski soha életében nem hallott korábban ilyen jellegû muzsikát, úgy tûnt, teljes lénye vibrál tõle; a dallam különös és mégis gyönyörû volt, csak néhány alkalommal emlékeztetett bármiféle földi dallamra.

Mivel ez volt az elsõ alkalom, hogy egy asztalhoz ülhetett Adamski más világok lakóival, természetesen rendkívül kíváncsi volt milyen ízekkel ismerkedhet meg kitûnõ konyhamûvészetük révén.

Az asztal mindkét végén, és a közepén is, gyönyörû, gyümölccsel töltött tálak voltak. A legkülönfélébbeket lehetett köztük látni, egyikük pontosan úgy festett, mint egy piros alma, ám fürtökbe rendezõdött. Sült krumpli ízûnek bizonyult, mikor Adamski megszagolta. Ám amikor megkóstolta, az ízét leginkább az érett barackhoz találta hasonlatosnak, kissé cseresznyés és almás beütéssel egyaránt. Egyetlen nagy magot tartalmazott, mely úgy festett, mint egy al

.



Folytatása az elõzõnek


Amikor a tánc véget ért, és kis idõ eltelt, a mester néhány szót mondott Orthonnak, aki átjött arra az oldalra, ahol Adammski ült. "Nos - kezdte -, szeretnénk neked mutatni néhány vénuszi helyszínt. Olyan helyszíneket, melyeket e hajóról közvetlenül lehet látni."

Adamski megörült a csodálatos lehetõségnek, hogy mindezt csatolhatja úti beszámolójához, és azon kezdett el tûnõdni, vajon hol fog a kép megjelenni. Ám sehol sem volt képernyõ. Teljesen ledöbbent tekintete elõtt a fények elhalványultak, és az elsõ helyszínt megjelent a terem üres terében függve!

Orthonnak tetszett Adamski döbbenete és magyarázni kezdett: "Van egy bizonyos fajta kivetítõnk, mely képes sugarak kibocsátása pontosan a kívánt távolságra. Bármilyen távolságra. A határpont úgy viselkedik, mint valami láthatatlan képernyõ, ahol a képek megjelennek színesben és háromdimenziós valóságukban."

A helyszín, mely most éppen látható volt, valójában "ott" volt, és a legnagyobb nehézséget jelentene pontos leírása, a legnagyobbat, amivel ezen az ûrhajón Adamski találkozott. Csodálatos hegyeket látott, néhány csúcsát fehér hófolt fedte, mások csupaszak és sziklásak voltak, nem tértek el jelentõsen a földiektõl. Némelyiket sûrû erdõség takarta, látható volt amint patakok és vízesések futnak alá a hegyoldalakon.

Orthon közelebb hajolt hozzá és azt súgta: "Sok tavunk van és hét óceánunk, valamennyi összeköttetésben áll egymással vagy természetes, vagy mesterséges a kapcsolat."

Jó néhány vénuszi várost is mutattak neki, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt. Valamennyi azt a benyomást keltette, mintha valamiféle mesevárosokat szállítottak volna oda. A szerkezetük csodálatos volt, semmiféle egyhangú vonalak. Számos közülük prizmaszerûen sugárzó kupolát hordozott, mindez nagyszerû, életteli légkört kölcsönzött az településnek.

"Amikor beáll az éjjeli sötétség – mondta halkan Orthon – a színek elhalványodnak, a kupolák pedig lágy, sárgás fényt kezdenek sugározni magukból."

Minden város kör- vagy ovális formát követett, és semmiféle módon sem látszott túlnépesedettnek. Ezek között az összpontosított települések között tágas lakatlan térségek terültek el.

Az emberek, akiket Adamski látott a városok utcáin, úgy tûntek, mint akik az ügyeiket intézik, pontosan úgy, mint a földi emberek, kivéve a nálunk jellemzõ rohanást és idegeskedést, ami annyira jellemzõ ránk. A ruházat is hasonlatos volt, minden egyes ember a saját ízlésének megfelelõ öltözetet viselt, egyfajta általános stílusirányzatot követve. Adamski úgy becsülte, a legmagasabb ember, akit látott, úgy 195 cm-es lehetett, a felnõttek átlagos magassága nagyjából 165 cm-t tehetett ki, a legkisebb pedig nem volt nagyobb bõ egy méternél. Ez utóbbi talán gyerek lehetett. Nem lehetett benne biztos, hiszen nem látszott rajtuk úgy az életkor, ahogy rajtunk. Biztos volt benne, egyértelmûen látott néhány gyereket is, jóval alacsonyabbat az egy méteresnél is. Összehasonlításképpen a gépkocsijainkkal, melyek valakinek egyik helyrõl a másikra való szállítását szolgálják, olyasmi eszközöket látott, mint az anyahajó, csak persze sokkal kisebb méretekben. Láthatóan közvetlenül a talaj felett siklottak, mint azok a „buszok”, melyeket a Holdon is látott. Ezek, a mi gépkocsijainknak megfelelve, a legkülönbözõbb méretû jármûvek, szállították a lakosokat, némelyiknek nyitott teteje volt.

Adamski eltöprengett, miféle meghajtással közlekedhetnek, mire Orthon újra közel hajolt a füléhez és megmagyarázat: "Pontosan ugyanazt az energiát használják, mint ami az ûrhajóinkat mûködteti."

Az utcák szépen néztek ki és gyönyörû virágok övezték õket, mindenféle színben.

A következõ helyszín egy tóparti strandot mutatott. A homok hófehér volt és finom. Hosszú, alacsony hullámok futottak végig rajta már-már hipnotikus nyugalmat kölcsönözve a tájnak. Sok ember volt a parton és a vízben. Azon morfondírozott, vajon miféle anyagot használnak fürdõruha készítésére, hiszen egyáltalán nem látszott nedvesebbnek, amikor kijöttek a vízbõl, mint elõtte.

Kalma, aki odaült Adamski mellé, megoldotta a rejtélyt: "Az anyag nemcsak teljes egészében vízálló, de vannak olyan összetevõi is, melyek a napsugárzás bizonyos káros elemeit visszatükrözik. Miként a Földön is – folytatta -, ezek a sugarak sokkal veszélyesebbek, amint visszaverõdnek a víz felszínérõl, mint szárazföldi terepen."

Most a Vénusz egyik trópusi vidékét látták. Adamski örült, hogy mindezt felismerte az általános jellemzõkbõl, számos fa emlékeztetett a mi szomorú fûzünkre, a lombozatuk jellemzõen aláhajlott. A színe azonban és a levelek megjelenése teljesen különbözött azoktól.

Mint elképzelhetõ, Adamskit igencsak érdekelte az állati élet, mely szintén feltûnt a különbözõ helyszíneken. A vízparton észrevett egy rövidszõrû kutyát. Máshol, madarak, különbözõ színben és méretben, kissé különböztek a földiektõl. Egyikük pontosan úgy festett, mint a mi vadon élõ kanárink. Látott lovakat és teheneket vidéken, egyaránt kisebb testméretûeket a Földön megszokottaknál, egyébként igen hasonlatosakat. Úgy tûnt, a Vénusz gazdag élõvilággal rendelkezik.

A virágok szintén emlékeztettek a Földön növõkre. Azt lehet elmondani, a vénuszi és a földi állat- és növényvilág összehasonlítása kapcsán, hogy a színvilág és az izmok felépítésében különbözött csak. Ez, magyarázata Kalma, a bolygón állandóan jelenlévõ párásság miatt van így.

"Mint azt mostanra már megtanultad – mondta – az embertársaink igen ritkán látják a csillagos eget, ellentétben a Földdel. A légkörünkön túli egek szépségeit csak utazásaink és tanulmányaink révén ismerjük."

A legutolsó képen egy kifejezetten gyönyörû nõt mutattak férjével és tizennyolc gyermekükkel, mindannyian teljesen felnõttnek látszottak. A házaspár korai harmincéves fiatal pár benyomását keltette.

Ezzel ért véget a bemutató, s Adamskit felkérték, tegyen fel kérdéseket. Elõször azt tudakolta, miként hat, ha egyáltalán, a vénuszi lakosokra a folyamatosan felhõs Vénusz.

Orthon felelt: "Azon túl, hogy az egyetemes törvények szerint élünk, a légkörünk további tényezõt jelent ahhoz, hogy az átlagos élettartamunk eléri az ezer évet. Valamikor a Földön is volt ilyen légkör, az ember éveinek száma messze a jelenlegi felett állt viszonyításképpen.

"A bolygónkat övezõ felhõzet egyfajta szûrõrendszerként szolgál, csökkenti a sugárzás romboló erejét, mely egyébként belépne az atmoszférába. Felhívom a figyelmedet egy feljegyzésre, a saját Szentírásotokban. Ha figyelmesen tanulmányozod, észreveheted, hogy az emberi élettartam a Földön a Földön akkor kezdett csökkenni, amikor a felhõzet aránya is csökkent és az emberek elsõ alkalommal megpillanthatták a csillagokat."

"Érdekelhet téged, hogy megtudd, a Földeteken jelenleg általános változás megy végbe. Ez a változás bármelyik pillanatban véget érhet, befejezvén egy komplett változási ciklust, hogy kitöltse azt; jelenleg vízzel fedett szárazföldek nagy része kiemelkedik. Az elkövetkezendõ években ez a vízzel átitatott talaj párolgásnak indul majd, mely ismét folyamatos felhõrendszer vagy ’égboltozat’ kiépülését eredményezi majd a Föld körül. Ebben az esetben az átlagos élettartam újra elkezd majd növekedni, és az emberek a bolygótokon megtanulnak élni a Teremtõ törvényei szerint, ismét elérhetitek az ezeréves életkort egyetlen testben."

"A Földön ez a változás az oka annak a folyamatos megfigyelésünknek, melyet rászentelünk, ez teszi különlegesé más bolygók között a Galaxisunkban. Egy bolygó életében bekövetkezõ drasztikus változás különbözõ következményekkel járhat: valamilyen szinten minden bolygóra hathat, egyúttal határozottan megváltoztatja azokat az útvonalakat, melyeket az ûrutazásainkhoz használunk."

"Bizonyára bármiféle erõszakos változás hatalmas katasztrófát okozna a Földünknek, ugye?" – kérdezte Adamski.

"Ebbe az irányba mennek a dolgok – válaszolta. -, és habár a törvények, melyek kormányozzák az ember dolgait a világban, melyben él jelenleg, minderrõl a földi emberek semmiféle megértéssel nem rendelkeznek; nyomatékosítani szeretném, hogy az általuk oly hûségesen követett téves út a felelõtlenségük egyenes következménye, ez okozza bolygótok instabilitását. A különbözõ korokon át számos jelzés és ómen tûnt fel, ezeket embertársaid figyelmen kívül hagytak. Sok ezek közül a Szentírásban, mint próféciák szerepelnek. Embertársaid azonban nem veszik komolyan ezeket. Habár sok közülük beteljesedett, a leckéket mégsem tanulták meg. Egyáltalán nem bölcs dolog függetlenné válni a Teremtõtõl. Az emberiséget annak a kéznek kell vezetnie, melyet õ nyújt felé."

"Ha az ember katasztrófák nélkül akar élni, úgy kell tekintenie embertársára, mint önmagára, az egyik ember tükre a másiknak. Nem a Teremtõ kívánsága az, hogy az emberiség kegyetlen módon önmaga ellen forduljon és önkényes mészárossá váljon."

"Tudom – válaszolta Adamski -, hogy valamiféle új ciklus felé közelítünk. Néhány földi testvérem Aranykornak nevezi, mások a Vízöntõ korszakának. tudnátok ezzel kapcsolatban valami felvilágosí1tással szolgálni?"

"A mi bolygónkon nem hívjuk így a változásokat, habár mindannyian tudjuk, fejlõdés. Azonban válaszolva kérdésedre, hogy te is megértsd mindezt, elmondható, hogy a Kozmikus Kor felé közelítetek, habár nagyon kevesen értik meg közületek ennek jelentését. Nektek már megvan a magatok Arany Kora, hiszen jobban imádjátok az aranyat mint az Istent. És egy Vízöntõ Kor, miként hívjátok már rátok tört egyszer, elégnek kellett, hogy legyen. Mindkét korszakot magatok mögött tudhatjátok már. A puszta megnevezése ezeknek a koroknak már egy-egy blokkolás feloldását jelenti a megértési folyamatotokban. A földi embereknek meg kell tanulniuk ritmusosan fejlõdni a természet változásaival és nem pedig a saját elképzelésük szerint."

„Hogyan – kérdezte Adamski – írnád le a Kozmikus Kort?

„Igazából jobban szeretnénk Kozmikus Megértésnek nevezni. Elsõ alkalommal érkezett el jelenlegi civilizációtok arra a szintre, széles értelemben tekintve, hogy tudomást szerzett lakható világok létezésérõl, a tiétek mellett. Az ûrhajóink megjelenése, amit nagy számban alkalmazunk a Föld legkülönbözõbb területein, még azok számára is, akik ebben az egészben nem hisznek, nem sok választási lehetõséget hagynak. Az elsõ alkalommal a jelenlegi emberiség életében a bolygótokon, mindent legyûrõ bizonyítékok kezdenek körvonalazódni azzal kapcsolatban, hogy az élet nem valamiféle véletlenszerû esemény nyomán jött létre a Földön, mint ahogy azt a legnagyobb csillagászaitok állítják. Az emberiség azért jött létre a Földön, mert a bolygótokon a Végtelen Egy utasítására mindez megtörtént, az õ Isteni Törvényeivel összhangban.”

„Ûrhajóink olyan manõvereket hajtanak végre a fölétek boruló égen, amilyenekre egyetlen földi nemzet gépei sem képesek. A tudósaitok pontosan tudják ezt. A kormányaitok is tudják. A pilótáitok szerte a földön látnak minket és le vannak nyûgözve. Az emberek ezrei néznek fel az égre és ámulatba esnek. Még több ezren vannak azok, akik felbukkanásunkat remélik.

„Mindez elõre meg lett mondva a régi korok emberei által. Megmondták lejegyzett próféciáikban, hogy az egész világ összezavarodik, és hogy jelek tûnnek fel az égen, ezek: az Istenek Fiai eljönnek majd a Mennyekbõl.”

A Föld adja ezt az embereknek. A feltételek jelenleg adottak ahová helyeztek benneteket, a halál árnyékába. Az egész világotok össze van zavarodva. És mivel az elnevezésetek a külsõ világûrre nézve ’Menny’, és mivel mi is az Isten Fiai és lányai vagyunk, nem lenne lehetséges hát, hogy az õsi prófécia most teljesedik be?”

„Szintén elõre megmondták, hogy amikor az idõk elérkeznek, a Föld sötét fajai felemelkednek és az egyenlõ elbánás jogát követelik, és sok-sok szabad ember hosszú idõn át elutasítja õket, mert a saját bõrük világosabb. Ez nem olyan prófécia, mely ezekben a napokban teljesedik be?”

„Láthatod, jól ismerjük világotok történelmét. Az alapeszme, miszerint ’Barátságtartók vagyunk’ minden egyes társadalom irányában érvényes, bárhol is legyen. Ennek a szabálynak betartása kapcsán jövünk hozzátok és mondjuk: ’Engedjétek meg, hogy a Világegyetem Legfelsõbb lénye vezesse világotokat és akkor bajaitok mint a sötétség a fény elõtt, megszûnnek.’ Mit érne az ember a élet lehelete nélkül? És ki adná ezt neki? Nem található meg talán mindenhol, hogy minden javára váljon? Hagy tudja meg az ember, hogy az Isten nem valami távoli helyen van, hanem minden egyes megtestesülésben, és magában az emberben is.”

Orthon megállt a beszédben egy pillanatig, Adamski elõrehajtott fejjel gondolkozott szavain. Lassan, tudatában kezdett lenni annak a melegségnek, mely kitöltötte lelkét. Felnézett, és látta maga körül az õt figyelõ arcokat, és érezte, milyen áldást sugárzó pillantások áradnak feléje.

Aztán a mester felállt és közel lépett hozzá. Amint Adamski is felállt, a többiek is így tettek.

„Fiam – mondta, mélyen Adamski szemébe nézve -, sok dolog, amit a testvéreink mondottak neked ellentétben áll azzal, amit embertársaid tanultak és amiben hisznek, hogy igaz. Ez, önmagában, még nem fontos, mivel amit tegnap tanultál, csak arra való, hogy megtedd a következõ lépést a mélyebb megértés felé, amit majd holnap megszerezhetsz. Ez a fejlõdés törvénye. Ha egyszer valaki a helyes úton jár, nem is cselekedhet másként. Létfontosságú, hogy az emberek együtt dolgozzanak és küzdjenek, nyitott elmével, pontosan tudván azt, hogy minden kérdésre sohasem kaphatunk választ. Létezik egy csalhatatlan útmutató, mely alapján meghatározható, hogy valaki a helyes úton jár, vagy sem. A dolog nagyon egyszerû. Ha a gondolataitoknak és a tetteiteknek az eredménye gonosz, akkor az út, amit követtek, eltávolít benneteket az Õ pártfogásának fényétõl. Ha jó dolgok követik az útján, melyen jár, akkor az életetek, a gyerekeitek élete és a gyerekeitek gyerekeinek élete örömteli lesz. Áldásos állapot, nem szakítja meg betegség és küzdés, lesz az örökké tartó örökségetek.”

Megérintette Adamski kezét búcsúzásul és csendben elhagyta a termet, szavai továbbra is ott vibráltak e hallgatásban.

Adamski feltekintett barátainak arcába, igyekezvén mindegyiket memóriájába vésni. Nem köszönt el senki szavakkal, ám felemelték kezüket búcsúzásul, miként Adamski is. Aztán követte Orthont aki elkalauzolta a szállítón vissza a Kutatóhoz.

Firkon és Ramu mindketten csatlakoztak hozzá a városig tartó visszaúton. Nem beszélgettek.

Amikor visszatértek a hotelhez és elérkezett a búcsú ideje, a kedves barátoktól való elválásé, heves érzések ragadták el. Összeütötték kezüket és Ramu csendesen azt mondta: „A végtelen Egy áldása kísérjen téged.”

Adamski hátrahagyta õket és felment az üres szobájába.


Váratlan utóirat

1955. április 25.

Már nyomták a nyomdában e könyv lapjait, amikor egy rendkívül fontos esemény történt éppen most, amit feltétlen le kell jegyezni és rohanvást átadni a kiadónak.

Tegnap egész nap, április 24-én, a vasárnap megszokott számú látogató kereste fel házát a Palomar Teraszokon, eltöltve az idõt a nap korai részétõl, késõig. Amint találkozott és beszélgetett velük, egyre növekvõ mentális figyelmeztetést kezdett érezni Testvérei részérõl. Késõ volt már, amikor a legutolsó pár is elment és Adamski bement a szobába, megpróbálván, ám sikertelenül, aludni. Egy órán belül, a sürgetõ érzés egyre erõsödött, erre elment a városba, mert egyre csak erõsödött. Késlekedés nélkül indulnia kellett.

A hosszú úton a városba azon tûnõdött, vajon a legutolsó találkozásukkor felvetett kérésre kap-e feleletet. Azt kérdezte, vajon lehetséges lenne-e fényképeket készíteni egy ûrhajó belsejében azért, hogy további igazolással szolgálhasson a kételkedõknek és azoknak is, akik elfogadják a történet hitelességét. Eltekintve attól a benyomástól, hogy mindezt nem lesz olyan könnyû elérni, mint ahogy gondolta, a Testvérek egyike tett egy megjegyzést, amirõl Adamski biztos volt, hogy teljesedni fog. „Ha sikeresek is lennénk – mutatott rá -, kétlem, hogy bármiben is megváltoztatná a szkeptikusok hozzáállását, mivel a földi ember teljességgel hamis szemlélettel él más bolygók irányában, és az azokon uralkodó feltételekkel kapcsolatban.”

Akárhogy is, Adamsi hagyta, hogy reményei növekedjenek…

A szokásos helyre ment és tervei szerint találkozni akart egy férfivel, akinek az egyik korábbi találkozón mutatták be, egyik Testvért váltotta fel, aki hazatért szülõbolygójára. Késedelem nélkül kihajtottak a sivatagi helyszínre, ahol egy Kutató, pontosan olyan, mint amilyent az elsõ találkozó alkalmával látott, várt rájuk. Amint beléptek a kis hajóba, Adamski rápillantott az órájára és látta, pontosan hajnali 2.30 van. Miután a pilóta üdvözölte, megkérdezte, magával hozta-e a fényképezõgépét. Természetesen! Kis Polaroid gép volt, nemrégiben vásárolta. Soha sem látott hasonlatosat, ezért megkérte, hogy mutassa meg mûködését.

„Ezt a találkozót kizárólag azért szerveztük, hogy beteljesedjenek a fényképezéssel kapcsolatos reményeid, melynek a legutolsó találkozáson adtál hangot – mondta. – Semmit sem tudunk garantálni a felvételek tisztaságát illetõen, ez úgyis csak késõbb fog kiderülni, ám megpróbálunk egy képet készíteni hajónkról, amint éppen a fedélzetén vagy. Ehhez bõven elegendõ lenne, ha a mi saját fényképészeti technikánkat alkalmaznánk, ám ez nem fog megfelelni a te céljaidnak. Fényképezõgépeink és filmjeink teljes egészében elektromágneses elven mûködnek, a Földön pedig nincs alkalmatos eszköz az elkészült képek megtekintésére. Így hát a tiédet kell használnunk és majd meglátjuk, mire jutunk.”

Adamski teljesen elmerült fényképezõgépe mûködési elvének magyarázatában, semmiféle mozgást nem észlelt, egészen addig, amíg meg nem hallotta a bejelentést: „Itt vagyunk!”

Felnézvén látta, hogy a Kutató ajtaja kinyílik. Aztán, legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy egy kis anyahajó tetejére szálltak le. „Kicsi”, mivel nem volt olyan hatalmas, mint azok, amelyeken eddig járt. A bejáratot, mely ebbe a kisebb szállítóhajóba vezetett, csak halványan lehetett látni, Adamski barátai azonban kiléptek, s jelezték számára, kövesse õket. Végighaladtak a szállító bejáratán majd egy újabb zsilip következett, egy kisebb, mely a közeledésükre kinyílt. Újabb meglepetés következett, nem tûnt úgy, hogy bármiféle további hasonló ajtó lenne ezeken a szállítókon. Kiderült, ez itt éppen egy liftet rejtett, Adamski pedig nagy örömmel fedezte fel Orthont a lift platformján állva. Hívására, Adamski mellé lépett. A férfi, aki keresztülvezette õt a szállítón, visszafordult a Kutatóhoz, társával együtt, akinél Adamski a fényképezõgépét hagyta.

A lift hasonlatos volt a nagy szaturnuszi anyahajón látotthoz. Leereszkedtek körülbelül a hajó feléig, ahol kémlelõ ablakok sora tûnt fel halványan, a hajó hosszanti oldala mentén végig. Itt a felvonó megállt és Adamskiék kiszálltak.

Orthon elmagyarázta, hogy õ megáll az kémlelõnyílás elõtt, Adamski pedig a mellette lévõ elõtt, miközben a férfi, a Kutatóról, megpróbálja elkészíteni a fényképet. A Kutató most egy kissé távolabbra repült.

Adamski észrevette, ennek a szállítónak a kémlelõnyílásai duplák, közel két méternyi a távolsága külsõ és a belsõ üveg között. A belsõ üvegek mögött álltak és Adamski azon tûnõdött, vajon miként készülhet jó felvétel ilyen körülmények között, kis fényképezõgépével, ennyi üvegen keresztül!

Nagyon bonyolult volt megbecsülni a távolságot és a méreteket a világûrön keresztül, bármiféle viszonyítási alap nélkül. Azonban úgy tûnt számára, a Kutató nagyjából harminc méterre lebeg az anyahajótól. Gömb alakú felsõ csúcsáról fénysugarat bocsátott a nagy hajóra. Idõnként ez a fénysugár nagyon erõs volt, aztán kevésbé volt erõs. Amint a felvételek mutatják, megpróbálták kikísérletezni a szükséges fény erejét, hogy megfelelõ képet kapjanak az anyahajóról és ugyanebben az idõben le tudják képezni a kémlelõnyílások mögött álló Orthont és Adamskit.

Miközben ez történt, az anyahajó és a Kutató sugárzását egyaránt a minimálisra csökkentették. Adamski késõbb megtudta, a férfiak bizonyos szûrõket helyeztek a fényképezõgép lencséje elé, hogy megóvják a filmet az ûrhajó mágneses behatásaitól. Az egész egyfajta kezdeti kísérletnek számított, ahogy az tisztán látszott a fotókon, különbözõ távolságokat és megvilágítási viszonyokat próbáltak ki.

Ennél a pontnál meg kell jegyezni, hogy Adamski elkezdte átkozni magát kellõ elõrelátásának hiánya miatt, amiért nem hozott a várost elhagyván tartalék filmeket. Komoly hátrányt jelentett ez a körülmény a Testvéreknek, kevés lehetõségük maradt kipróbálni és eltalálni a megfelelõ beállítási megoldásokat. Eközben a férfiak dolgoztak Adamski fényképezõgépével, alaposan tanulmányozták az eredményt. Talán megoldhatónak tûnt számukra részletesebb és jobb minõségû felvételeket készíteni majd, egy esetleges újabb találkozó során.

Meglehetõsen hosszú idõ telt el addig, míg jelzés érkezett a Kutatóról, visszatérnek a szállítóra. Adamski figyelte a liftet, amint az felemelkedik az ûrhajó tetejére. A nyílás feltárult, és a felvonó újra visszatért Adamskiék szintjére a Kutató pilótájával, Adamski fényképezõgépével a kezében. A pilóta csatlakozott hozzájuk, s habár rossz minõségû felvételeket vártak - beszámolója szerint -, mégis aránylag sikeresen teljesítették küldetésüket, továbbá, legalább két felvételt tartalékolt a szállítóûrhajó belseje fényképezése céljából.

Adamski gyenge eredményre számított, ezért kellemes meglepetésként hatott a számára, amikor megmutatták neki az eredményt.

Miközben mindhárman a hajó eleje felé sétáltak, Adamski meglátott egy félrehúzható falat, egy bejáratot tárt fel, mögötte alagútra emlékeztetõ folytatással. Túlnan kis terem, két pilótával az irányító pultoknál.

Mivel a hajó vége átlátszó volt, s belül mindenhol különbözõ ábrák fénylettek, mindenfelé sok-sok fény, Adamski reményei felcsillantak a sikeres fotózás lehetõségétõl. Minden fényt lekapcsoltak bent, mire szinte tökéletes sötétség borult a helyiségre. A két fotózási kísérlet azonban kudarcba fulladt, a szállítón – a Kutatóhoz képest - tapasztalható jóval erõsebb mágneses hatások következtében.

Egy dolog bizonyításra került. Valamiféle, az általunk használt filmekhez még ki nem fejlesztett szûrõkészülék használata nélkül lehetetlenség tiszta felvételeket készíteni az ûrhajó belsejében. Amikor Adamski megkérdezte, hogy egy jobb fényképezõgép, igényesebb lencsékkel több sikerrel kecsegtetne-e, azt a választ kapta, hogy bármiféle ilyen jellegû eszköz hatástalannak bizonyulnak, mert az egész probléma a film miatt van.

Amikor az utolsó két kép elkészült, a fények az ûrhajóban ismét életre keltek. Mindhárman visszatértek a felvonóhoz és felemelkedtek az ûrhajó tetejére. Amint a nyílás feltárult, Adamski megpillantotta a Kutatót a szállító tetején kialakított bázisán. Orthon búcsúzóul megérintette Adamski kezét, majd a Kutató pilótája és Adamski belépett a várakozó ûrhajóba. Amint a fedélzetére értek, az ajtó bezárult mögöttük és abban a pillanatban már úton is voltak.

Adamski számára lehetetlennek bizonyult megbecsülni, milyen távol lehetnek az ûrben, a teljes idõtartam a Föld elhagyása és a visszaérkezés között kicsivel több mint kettõ és fél órát tett ki.

Ismét a Földön Adamski és barátja hátrahagyva a pilótát, odasétált, ahol a kocsit hagyták. Nem sokkal reggel hét elõtt járt az idõ, ezért a társa Adamskit a otthonának bejárata elõtt tette ki. Habár Adamski meghívta õt, jöjjön be egy kávéra és reggelire, õ megköszönte és visszautasította az ajánlatot, elmagyarázván, nem szabad késnie a munkájából, amit arra az idõszakra vállalt, amíg a Földön tartózkodik.

Az elváláskor közölte, Adamskinak teljes mértékben tisztában kell lennie azzal, hogy mindent el fognak követni a fényképek hitelességének letagadása érdekében. Ez nem szabad, hogy befolyásolja. Minden ember szabadon dönt, hogy elfogad vagy visszautasít fényképekkel alátámasztott állításokat. Azonban minden egyes embernek fel kell fognia, személyes véleménye semmiféleképpen nem befolyásolja azt, mi a valóság. Ha valakinek hitelesítésre van szüksége, elég ha a történelemhez fordul, majdnem bármelyik korban, szinte bármelyik évben. A földi tömegek számára a földhöz kötöttség, a tagadás, mindig könnyebben járható útnak bizonyult, ha új csodákról volt szó, mint szembenézniük saját korlátozott tudásukkal az új, mesés dolgok iránt, melyek a Végtelen Világegyetemben csupán arra várnak, hogy felfedezzük õket.

„Más világokon élõ testvéreknek, az emberi lényeknek, mint mi magunk is, köszönettel tartozom mindazért amit mutattak és tanítottak nekem. E világban élõ testvérekrõl, akikrõl beszámoltam, tudom azt, sokan már felkészültek. Mint mindig, a szkeptikusok most is résen állnak, hogy mindent elsöprõ bizonyítékokat követeljenek, arról, hogy a világûr lakott, számos bolygót népesítenek be emberek, közte olyanokat is, melyek messze elõttünk járnak.”

Forrás: aranylaci.freeweb.hu/adamski/adamski.htm

tudatvaltas2012.blogspot.hu/search/label/George%20Adamski