A bûn

Pierre Charron: A lélek elvehetetlen tulajdonai


Szenvedünk, mert vétkezünk; és szenvedünk, hogy ne vétkezzünk. Ez a lélek köszörûköve, amely megszabadítja csorbáitól, megtisztítja és eltávoztatja tõle a bûnt; ez az, amely elszakít bennünket a világtól, megcsömörít a csalékony élettõl. Ennek következtében csillapítja Isten a kínjainkat: kihúz bennünket a saját tömlõcünbõl, majd a kegyelem s a könyörületesség szelíd és fényes napvilágára vet.


A bajok sok felõl törnek ránk: némelyik természetes, mint a betegségek, fájdalmak, vagy egy szeretett lény elvesztése; a többi hamis, közönséges, rövidlátó vélekedésünk tévedésébõl fakad. Míg az elõbbinél a lélek és a test kiszolgáltatott; az utóbbinál hatalmunkban áll uralkodni felettük. Aki álszenvedései (önbecsülését, hajlamai kielégítését) ért csorbák miatt panaszkodik, az csupán sajnálatra áhítozik egy olyan dologban, amely se nem fájdalmas, se nem kínos, se nem megoldhatatlan, csupán a részvét kedvéért tesz úgy, mintha az lenne. A természet kegye folytán találni orvosszert bánatunk-bajunk enyhítésére: az ember nem lehet alanya mindenfajta nyomorúságnak.


Aki tudja, hogy minden baj, amelytõl félünk, mindegyik, amelytõl vacog a fogunk, járandóság, amellyel az életnek tartozunk, máris enyhülést talált bajaira. És aki tudja, hogy a sors szegénnyé, beteggé, elkínzottá tehet egy embert, de züllötté, félelemtõl elgyötörtté, levertté sohasem, az azt is tudni fogja, hogy a sors legkeményebb megpróbáltatása sem veheti el tõlünk megbízhatóságunkat, merszünket, erényünket, mert ezek a lélek elvehetetlen tulajdonai.

Tom Kenyon - Virginia Essene:
A Hathorok
részlet

Életetek tapasztalatait, bármik is legyenek azok, úgy használjátok fel, mintha a saját tudatotok hegyének megmászása közben azokon vethetnétek meg a lábaitokat.
Vissza kell térni a saját tudatotok katakombáiba, mielõtt magasabb spirituális misztériumok után kutattok.
Amint látjátok, minél magasabbra juttok a tudatosságban, annál mélyebbre kell ásnotok az egyensúly megõrzése végett. Ha túl magasra juttok a tudatosságban a rejtett mélységeitek felkutatása nélkül, beleértve saját tudatalatti területeiteket, akkor kiegyensúlyozatlanná váltok, ami potenciális veszélyforrást jelent. Miért? Mert anélkül cselekedtek, hogy tudatosak lennétek saját magatok létfontosságú részeirõl, amelyek az alvilágaitokban helyezkednek el: ezek a fel nem szabadított területek, mint például a dühötök, gyûlöletetek, irigységetek, õrjöngésetek, vágyaitok, sõt a gyilkos vágyaitok. Ezeket a részeket megpróbáljátok kizárni a tudatotokból, pedig az emberi természet összetevõi, és mint emberi lényeknek az a feladatotok, hogy minden szintet egyesítsetek és meggyógyítsatok ebben a dimenzióban!

Az egyik orvosolandó pont a tudatosság hiánya. Ez pedig a sötétség. Az evolúció feladata kiterjeszteni a tudatosságot, hogy átfogjon mindent, a lényetek egészét. Jelenleg a bolygótokon zajló folyamatok, állapotok és események olyan erõteljesek, hogy felszínre hozzák az alvilágotokban lakozó érzéseket. A tapasztalat fordulópontja, az élet pillanatról pillanatra történõ eseményeinek az erõssége a beavatási kapu a mélységek tudatosítása felé. Kétségtelen, hogy a természetetek képes erre a feladatra, hiszen a tudatotok tartalmazza a fényt, saját lényetek mennyei birodalmait éppúgy, mint sötét démoni világait is. Ennek az ellentétpárnak könyörületben, tudatban és szeretetben tartása annyit tesz, mint kiegyensúlyozni õket, valamint meggyógyítani a sötétséget a tudat erejével és fényével. Meglátásunk szerint ez a tökéletesedés feladata a ti dimenziótok számára. A Földetek fejlõdik, magasabb rezgéstartományokba emelkedik, az éberség, tudatosság magasabb szintjeire, mint ti is, Föld barátai.

A belsõ ellentét feloldása


Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadit meg engem a halálnak ebbõl a testébõl? Hálát adok az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által.
(Róma 7, 24-25)

A halálnak ez a teste velünk született természetünk, melybe belefészkelte magát a bûn és a halál. Ki hoz most már szabadulást? Nyilvánvaló, hogy ez a belsõ ellentét és hasadás nem maradhat mindig így, különben a keresztyén élet merõ nyomorúság lenne. Sok magyarázó a Rómaiakhoz írt levél 7. fejezetében a keresztyén ember természetes állapotát látja megrajzolva. Van is ebben valami igazság. A törvény nélküli állapotunk egyszer s mindenkorra megszûnt. Pál így mondja ezt: ;Én pedig egykor törvény nélkül éltem". Akit egyszer igazán felébresztettek már a bûn álmából, nem maradhat meg abban továbbra is és nem követhet el többé bûnt büntetés nélkül. Az Isten törvénye újra meg újra fenyegetõleg mered az emberre még akkor is, ha csak olykor esik vissza. A belsõ hasadtság állapota tehát még azoknál sem szûnik meg azonnal, akik hitre jutottak.

Erre a fontos kérdésre: ;kicsoda szabadít meg engem?" Istennek legyen hála, csak egy válasz van: Krisztus Jézus, a mi Urunk. Õ szabadít meg minket a bûn szolgaságától és átkától. De csak az él ilyen szabadsággal, aki hittel Krisztusra tekint. Amint tekintete hit dolgában meghomályosul, az ember ismét visszaesik a törvény alatti állapotába. Ezért van az, hogy még Isten gyermekei is gyakran így sóhajtoznak: ;Nem a jót cselekszem, amit akarok, hanem a rosszat teszem, amit nem akarok." Az ember a maga erejébõl nem is jut tovább, mint egy szívszaggató jajkiáltásig. A gyõzelem nincs bennünk, hanem úgy adatik nekünk Jézusban és hit által.

A Római levél 7, 25 pontosan ezt mondja: ;Ezért bár én, azaz a magam személyében Krisztus nélkül, az Isten törvényének szolgálok az elmémmel, de testemmel a bûn törvényének." Ennyire viszi az ember önmagában. De Istennek legyen hála, nincs többé kárhoztató ítélet azok felett, akik a Krisztus Jézusban vannak, azaz õrá támaszkodnak. A cél: gyõzelmes élet a Krisztusban. De ez nem megy ingadozások és visszaesések nélkül. Addig nem is kaphatunk bepillantást ebbe az örömüzenetbe, amíg nem kerültünk elõször a törvény alá, nem vettük fel a harcot a bûnnel és nem ismertük fel megrendülten vétkeink és tehetetlenségünk halálos voltát.

Carl Eichhorn
Isten mûhelyében
Áhítatok minden napra

Szabadok vagyunk, nem a bûn szolgái



;Hiszen a bûn nem fog uralkodni rajtatok, mert nem a törvény, hanem a
kegyelem uralma alatt éltek"[/b(Róm 6,14).

A bûn uralomra tör: nem elégszik meg szerényebb hellyel, mint a szívünk trónjával. Olykor félünk, hogy legyõz minket, és ilyenkor az Úrhoz kiáltunk: ;Ne engedd, hogy valami hamisság uralkodjék rajtam!"
Erre kapjuk Isten vigasztaló válaszát:
;A bûn nem fog uralkodni rajtatok". Megtámadhat minket, meg is sebezhet, de soha nem fog uralomra jutni bennünk.
Ha a törvény alatt lennénk, bûneink ereje fokozódnék, és a bûn végül eluralkodna rajtunk, mert a bûn büntetése éppen az, hogy az ember teljesen a bûn hatalmába kerül. Mivel azonban a kegyelem szövetségében élünk, ez önmagában elegendõ biztosíték arra, hogy ne szakadhassunk el az élõ Istentõl. Isten nekünk kegyelmet ígért, amely által visszafordulunk tévelygéseinkbõl, megtisztulunk tisztátalanságainkból és megszabadulunk utálatos szokásaink láncaitól.
Ha rabszolgaként, keservesen kellene megdolgoznunk az örök életért, kétségbeesett kimerültséggel kidõlnénk és feladnánk a harcot, mint a pusztában vándorló nép, amikor visszavágyott az egyiptomi fogságba Mivel azonban az Úr szabad gyermekei vagyunk, merítsünk
bátorságot és vegyük fel a harcot minden romlottságunkkal és kísértésünkkel, abban a biztos tudatban, hogy a bûn soha többé nem hajthat uralma alá bennünket. Isten maga adja nekünk a gyõzelmet
Krisztus Jézus által, akié a dicsõség örökkön örökké. Ámen.

Forrás:C. H. Spurgeon
Isten ígéreteinek tárháza

HONNAN SZÁRMAZIK A BÛN?


Sokan kérdezik: Miért élünk ilyen világban? Így jött létre a világ, hogy itt sötétség és világosság, jó és rossz szakadatlan küzdelmet folytasson egymással? Hogy így váltsa egymást örök romolás és teremtés;, ahogy költõnk, Berzsenyi Dániel fogalmazta meg? Vagy valamely pillanattól kezdve torzult el az ember történelme, sorsa? De ha Isten létezik és Õ volt a teremtõ, hogyan engedhette ezt? Ha Isten a szeretet, õ rosszat nem teremthetett; ha viszont az õ tudta nélkül került a rossz a világ gépezetébe, akkor lehet-e Õt mindenhatónak nevezni? Elõbb Isten erkölcsi lénye, utóbb mindenhatósága kerül veszélybe. Így lesz a rossz a legvitálisabb kérdés minden vallásra nézve; ahogy Babits Mihály mondta.

Igen, a rossz kérdése valóban sok embert tart vissza Isten keresésétõl és az istenhittõl. Gyakorta halljuk a mindennapokban: Hinnék, ha választ kaphatnék arra, miért van a rossz? Ha Isten valóban létezik, miért nem akadályozta meg a rossz megszületését? Ha Isten létezne, nem tûrné el ezt a sok fájdalmat, háborút, az emberi történelem vérontásait. A rossz kérdése valóban újra és újra felelevenedõ és erõsödõ kérdése sokaknak. Csak kevesen ismerik azt az átfogó és mély feleletet, amelyet a Biblia ad ezekre a kérdésekre.

A Biblia határozottan állítja, hogy a rossz nem Istentõl ered. Tõle csak jó adomány és... tökéletes ajándék származik (Jakab 1,17). Isten számára teljességgel idegen és elfogadhatatlan a bûn: nem lakhatik tenálad gonosz; olvassuk Zsoltárok könyvében . Istennek nem állt szándékában az építés mellett a rombolás, a teremtés mellett a megsemmisítés!

A búzáról és a konkolyról mondott példázatában Jézus Krisztus arról szólt, hogy Istentõl csak a jó mag származik (Máté 13,24). Isten életet teremtett a vetés növekedésére és az örömért, amit a bõséges termés láttán érez a gazda. A rosszat; amit a példázatban a konkoly jelképez valamely ellenség; szórta a jó mag, a tiszta búza közé (Máté 13,28). Jézus ebben a példázatában arra utalt, hogy a rossz egy személy cselekvése által jött létre.

Forrás:Bibliaiskolák...

Az elveszett juh



Krisztus ezúttal nem a Szentírás szavaira emlékeztette hallgatóit, hanem saját tapasztalataikra. A Jordántól keletre szélesen elterülõ fennsíkok gazdag legelõt nyújtottak a nyájnak. Sok elveszett juh kóborolt a szakadékokban és az erdõ borította dombokon. A pásztornak kellett megkeresnie és visszavinnie õket a nyájhoz. Jézus társaságában voltak pásztorok és nyájtulajdonosok is. Mindnyájuknak érthetõ és érdekes volt Krisztus példázata: "Melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt?"
Azok, akiket ti semmibe vesztek - mondta Jézus -, Isten tulajdonai. Övéi a teremtés és a megváltás jogán. Értéket lát bennük. Miként a pásztor, Isten is szereti juhait, és nem tud nyugodni, amíg egy is hiányzik. Isten szeret minden tévelygõt; mérhetetlenül jobban, mint a pásztor a juhát. Az emberek kétségbe vonhatják Isten szeretetét. Hátat fordíthatnak neki. Választhatnak más gazdát. Akkor is Isten tulajdonai. Õ újra magához akarja vonni õket. Így szól: "Miképpen a pásztor tudakozódik nyája után, amely napon ott áll elszéledt juhai között; így tudakozódom nyájam után, és kiszabadítom õket minden helyrõl, ahova szétszóródtak a felhõnek és borúnak napján" (Ez 34:12).
A példázatban a pásztor kimegy, hogy megkeressen egyetlen juhot, egyet, amely a legkisebb mennyiség. Ha csak egyetlen elveszett lélek lett volna, Krisztus meghalt volna azért az egyért is.

A nyájtól elkószált juh a leggyámoltalanabb teremtmény. A pásztornak kell megkeresnie, különben nem talál vissza a nyájhoz. Ez arra a lélekre is érvényes, aki eltávolodott Istentõl. Olyan gyámoltalan, mint az elveszett juh. Ha a szeretõ Isten nem siet segítségére, nem talál vissza hozzá.
A pásztor, aki észreveszi, hogy hiányzik egy juha, nem nézi közönnyel biztonságban levõ nyáját, és nem mondja: van kilencvenkilenc juhom. Túl fárasztó lenne kimenni és keresni az eltévedtet. Jöjjön vissza magától! Én pedig kinyitom az akol ajtaját, és beengedem. Nem így tesz. Mihelyt a juh eltéved, a pásztor szívét elfogja a bánat és az aggodalom. Újra meg újra megszámolja nyáját. Amikor meggyõzõdik arról, hogy egy juh elveszett, nincs nyugalma többé. Az akolban hagyja a kilencvenkilencet, és elmegy, hogy megkeresse az eltévedtet. Minél sötétebb és viharosabb az éjszaka, minél veszélyesebb az út, a pásztor annál jobban aggódik, és annál nagyobb igyekezettel keres. Mindent megtesz, hogy megtalálja az elveszett juhot.
Hogy fellélegzik, amikor a távolból meghallja az erõtlen sírást! A hangot követve megmássza a legmeredekebb csúcsot is, elmegy saját életét kockáztatva egészen a szakadék széléig. Így keres, és az egyre halkuló sírásból tudja, hogy juha haldoklik. Igyekezetét végül siker koronázza. Megtalálja az elveszettet. Nem korholja, hogy olyan sok bajt okozott. Nem is hajtja ostorral. Még csak vezetni sem próbálja. Örömében vállára emeli a reszketõ teremtést. Ha megsérült, karjába veszi és magához szorítja, hogy saját szívének melegével tartsa életben. Hálás szívvel viszi vissza a nyájhoz. Fáradtsága nem volt hiábavaló.

Istennek hála, a pásztor nem szomorúan, üres kézzel ballag haza. A példázat nem kudarcról, hanem diadalról, megtalálásról és örömrõl beszél. Krisztus kezeskedik arról, hogy nyájának egyetlen eltévedt juhát sem felejti el, és nem hagyja magára. Mindenkit kiszabadít a romlottság vermébõl és a bûn hálójából, aki engedi, hogy megmentse.
Csüggedt lélek, bátorodj! Akkor is, ha gonoszul cselekedtél. Ne gondold, hogy Isten talán megbocsátja vétkeidet, és talán közel enged magához. Isten megtette az elsõ lépést. Amikor még lázadtál ellene, keresésedre indult. A melegszívû pásztor otthagyta a kilencvenkilencet és kiment a pusztába, hogy megkeresse az elveszettet. A sérült, megsebzett, pusztuló lelket szeretettel karjába zárta, és örömmel vitte a biztonságos akolba.
A zsidók azt tanították, hogy a bûnösnek elõször meg kell bánnia bûneit, mielõtt Isten szeretetével felé fordulna. Véleményük szerint bûnbánattal érdemeket lehet szerezni Istennél. Ebbõl kiindulva a farizeusok döbbenten és haraggal kiáltották: "Ez bûnösöket fogad magához!" Azt képzelték, hogy Jézus csak a bûnbánókat engedheti közel magához. Krisztus azonban azt tanítja az elveszett juhról szóló példázatban, hogy üdvösségünk nem azon múlik, hogy mi keressük Istent, hanem azon, hogy Õ keres minket. "Nincs, aki megértse, nincs aki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak" (Róm 3: 11-12). Nem azért térünk meg, hogy Isten szeressen minket, hanem Isten kinyilatkoztatta irántunk való szeretetét azért, hogy megtérjünk.
Amikor az eltévedt juh végre hazajut, a pásztor öröménekben fejezi ki háláját. Összehívja barátait és szomszédait. Ezt mondja nekik: "Örvendezzetek énvelem, mert megtaláltam az én juhomat, amely elveszett vala." Amikor tehát a juhok nagy Pásztora megtalál egy tévelygõt, a menny és a föld hálaadásban és öröménekben egyesül.
"Nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérõ bûnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre." Ti, farizeusok - mondta Krisztus -, akik a menny kedvenceinek tartjátok magatokat, és azt képzelitek, hogy saját igazságotok miatt biztonságban vagytok, tudjátok meg, hogy ha nincs szükségetek megtérésre, akkor Isten nem hozzátok küldött! Azért jöttem, hogy megmentsem a maguk szegénységét és bûnösségét érzõ lelkeket. A menny angyalait érdekli az elveszettek sorsa. Ti pedig megvetitek õket. Akadékoskodtok és gúnyolódtok, amikor közülük valaki hozzám szegõdik. Tudjátok meg, hogy az angyalok örülnek nekik, és gyõzelmi éneküktõl visszhangzik a menny!
Jézus azt tanította, hogy a pusztítás munkája Istentõl idegen, és hogy az egész menny örül, amikor Isten visszaállítja saját képmását teremtményeiben.
Ha a bûn útján messzire elkalandozó ember vissza akar térni Istenhez, bírálgató és bizalmatlan emberekkel találkozik. Kétségbe vonják megtérése õszinteségét és állhatatosságát. Ezek nem Isten munkáját végzik, hanem Sátánét, az atyafiak vádolójáét. Sátán a bírálattal el akarja csüggeszteni az embert. Azt szeretné, ha még távolabb kerülne Istentõl; ha elvesztené reménységét. A megtérõ bûnös gondoljon arra, hogy a menny örül, ha az elveszett visszatér! Nyugodjon meg Isten szeretetében, és ne csüggedjen el, amikor a farizeusok gúnyolják és gyanúsítgatják!

Forrás: BibliaLap