"ÜZENET A TÚLVILÁGRÓL" elhunytakkal kapcsolatos

A szellemek (test nélküli lelkek) szólni szeretnének a túlvilágról

Vagy bolondnak bélyegezzük azokat akik szilárdan hisznek a túlvilágban , vagy megadjuk magunkat az egyre sokasodó és máshogy nem bizonyítható jelenségeknek, adatoknak: szellemek (test nélküli lelekek) márpedig vannak.

És ha már itt vannak, nem tétlenkednek. Jönnek és kíváncsiskodnak, kommunikálni szeretnének, és ennek érdekében bármit megtesznek: mozgatják a bútorokat, igyekeznek fizikai testet ölteni, és valahogy meggyõzni minket a jelenlétükrõl. Sokan üzenni szeretnének, bármelyik arra vevõ földlakón keresztül: szeretteiket akarják elérni valahogy.
A közvetítõ
A médiumok olyan személyek, akik rendelkeznek azzal a képességgel, hogy kapcsolatba kerüljenek halott személyek lelkével, angyalokkal vagy más test nélküli entitásokkal. Sok hétköznapi ember természeténél fogva képes erre, az érzékelés nem csak fizikai látás vagy hallás lehet. Ha egy szellem kommunikálni akar, tudni fogja, kik azok, akik érzékelik õt. Ezt különbözõ módokon teszik, van, akinek állítólag a testébe költözik a megidézett lélek, mások valamilyen eszköz segítségével kommunikálnak mint a toll és papír, amikor a szellem a médium kezével ír - de van, aki egyszerûen csak figyel, és elmondja, amit lát/hall - ezek között mindig szerepel olyan bizonyíték, adat, amit a médium nem tudhat, csak a szellem és az idézõje. Bizonyos esetekben a médiumok (valószínûleg a szellemek segítségével) paranormális jelenségeket is képesek produkálni, mint a szellemek anyagi formában való megjelenítése, a tárgyak mozgatása, vagy a lebegés.
(astronet 2009.nov.20.)

A meghalt fiú vigasztalja édesanyját

A következõ példában egy elhunyt fiú médium közvetítése nélkül kerül közvetlen kapcsolatba
vigasztalhatatlan anyjával, és tudja õt ily módon kisegíteni nagy bánatából. Az érintett W asszony saját szavaival mondta el nekem az esetet 1987 januárjában.
1985. július 13-án Márk fiam közlekedési balesetben meghalt. Telefonon tudtam meg
barátjának anyjától; e másik fiú motorjával történt a baleset. Félelmetes volt. Nem láthattam többé, mivel fejsérülései túlságosan súlyosak voltak.
A temetés napján egyedül akartam elmenni a hullaházba El akartam búcsúzni tõle.
Mindenki félt, hogy össze fogok omlani, ezen legidõsebb lányom, Krisztina eljött velem.
Amikor a ravatalnál álltam, egyszer csak egészen nyugodt lettem. Olyan volt, mintha a
fiam mellettem állna, és megnyugtatna Megsimogatott és azt mondta nekem:" Nyugodj
meg, Anyukám, ne izgasd föl magad'" Egészen közel volt hozzám. Éreztem a jelenlétét.
Olyan nyugodt voltam, mint az elõzõ napokban soha. Lányom egészen elcsodálkozott ezen, és otthon elmesélte a hozzátartozóknak. El kell mondanom, hogy nem hallottam hangosan Márk hangját, csak sejtettem és valamiképpen éreztem, hogy beszél hozzám.
Félelmetes napok és hetek következtek. Mindenek ellenére mindig az volt az érzésem,
mintha egészen közel lenne hozzám a fiam. Egyszerûen 'éreztem' a jelenlétét. Néhányszor
teljesen kétségbeestem. Aztán elõfordult, hogy váratlanul fölkerestek a barátai.
Beszélgettünk velük Márkról, azokról a csínytevésekrõl, amelyeket együtt követtek
el. Ezután ismét nyugodtabb lettem. Ilyenkor mindig úgy tûnt nekem, mintha Márk küldte
volna õket. Egészen tönkretettem magam, mivel szakadatlanul bûntudatom volt.
Minden rossz szó és minden kis véleménykülönbség, ami valószínûleg minden felnövekvõ fiatallal kapcsolatosan elõfordul, hirtelen valóságos dráma lett számomra. Mindig
hibákat kerestem, amelyeket nézetem szerint elkövettem. Úgy hittem, sokkal többet kellett volna tennem érte. Bár a környezetemben mindenki azt mondta, hogy csak magamat
teszem tönkre, és ráadásul ok nélkül, mivel mindig nagyon jó viszonyban voltunk egymással.
Akkor történt az az eset, amelyet sosem fogok elfelejteni. Háromnegyed évvel voltunk
a halál után. Azon a napon ismét teljesen padion voltam. Föl-le mászkáltam a lakásban,
és hangosan beszéltem magamban. Újból és újból szemrehányásokat tettem magamnak,
hogy olykor talán nem voltam igazságos vele, vagy hogy többet kellett volna adnom neki.
Aztán a fürdõszobába mentem, és elkezdtem megtisztítani a mosdót. Közben hangosan
beszéltem és sírtam magamban. Egyszer csak mintha egészen közel állt volna hozzám,
és hangosan és igen bosszúsan a szavamba vágott. Azt mondta: Most aztán hagyd ezt
abba végre! Azt hiszed, hogy egy háromnegyed év alatt nem bocsátottam volna meg
neked? Minden rendbe jön.' Akkor elhallgatott. Bénultan álltam ott, és a tükörre meredtem.
Pontosan tudom még most is, hogy a hang bal oldalt beszélt a testemben vagy a testem
mellett. Mindenesetre egészen közel, annyira, mintha a bal test felemben szólt volna.
Egészen megnyugodtam. Egyszerre tudatosult bennem, hogy õ most is ugyanolyan szomorú
és bosszús lesz, mint életében, ha siratom, és szemrehányásokat teszek magamnak,
amelyek egyáltalán nem igazolhatók. Hiszen amikor élt, csak a legjobbat akartam
neki. Mindig erre gondolok, amikor ismét gyászolni kezdek, és azt remélem,
hogy most elégedett velem. Ennek ellenére sosem fogom elfelejteni õt.
(részlet a gyászhatása az elhunytakra c.könyvbõl.
(hittitok.hu)

A meghalt férj megjelenik feleségének

A következõ példát is egy érintett, ebben az esetben egy özvegy mesélte el nekem
személyesen. 1990. szeptember 23-án egy a Straubing melletti Bogenból való, Gertrud
Reisch nevezetû asszony hívott föl, és számolt be elõször telefonon, majd késõbb írásban is az élményeirõl, aztán ezt fûzte hozzá:
Íme, az élményem Úgy igaz, ahogy élek, hogy így történt meg. Még a nevemet is megírhatja, ha közli. Sokkal nyugodtabb lettem azóta, hogy beszéltem Önnel (Weingartenben kérésen föl engem) És mégis oly sok mindent hallanék még szívesen öntõl. Kár, hogy olyan messze lakom Weingartentõl.
A következõ történt: 1990. június l-én egy háborús sebesülés késõi következményeként,
65 eves korában tüdõembóliában meghalt Reisch asszony férje. Reisch úr már több éve munkaképtelen volt háborús sérülése miatt, és felesége önfeláldozóan ápolta õt. A férje
volt életének egész tartalma A házaspárnak nem voltak gyermekei. Ezért Reisch asszony fájdalma és magánya hatalmas volt Nem tudott mit kezdeni: férje halálával Rendszeresen
kijárt a temetõbe. Amikor július végén egyszer ismét sírva ment haza a temetõbõl, valami nagy erõvel egy játéküzletbe hajtotta õt, ahol még sosem volt, és amelyrõl azt feltételezte, hogy csak ajándéktárgyakat tart. Ténylegesen azonban folyóiratokat is árultak.
Rasch asszonyt belsõleg valami arra ösztönözte, hogy a folyóiratosztályra menjen, és ott egyetlen folyóiratot vegyen meg, az Astro-Woche-t. Reisch asszony egyáltalán nem ismerte ezt a folyóiratot, és korábban sosem érdeklõdött az asztrológia iránt. Hazaérve az asztalhoz ült, és felütötte a folyóiratot Tekintete egy nagy feliratra esett. A gyász megterhelj a holtakat.
Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy az Astro-Woche mint folyóirat számomra is teljesen ismeretlen, és a következõ cikk szerzõje csakúgy Az írás így hangzik:
A túlvilág kutatás legújabb fölismerései azt mutatják: A gyász megterheli az elhunytakat
telefonhívásként hat rájuk.
Az elhunytak számára súlyos teherré válhat "odaát" hozzátartozóik fájdalma és kétségbeesése.
Ez az eredménye a német Pszi-professzor, a torkenweiler-i Dr. Werner Schiebeler
vizsgálatainak. A túlvilágról jövõ üzenetekben ismételten ugyanarra a panaszra bukkant:
A hátramaradottak mély, tartós gyásza még sokáig akadályozza a lelket, miután elhagyta
a testét. Aztán egy hosszabb tanulmány következik szó szerinti idézetekkel ebbõl a brosúrából, és mindez rendkívül ügyesen összeállítva. Magam sem csinálhattam volna jobban. Egy bizonyos Dr. Wilhelm John írta alá, aki számomra teljesen ismeretlen.
A tanulmány átolvasása után Reisch asszony így számol be:
Nem tudom leírni, mi ment végbe bennem, amikor ezt a cikket elolvastam. Igyekeztem kevesebbet sírni. - Kb. 10-14 nappal késõbb, már augusztusban, de a dátumra nem emlékszem
pontosan, maga a férjem jött hozzám. Kb. hajnali 4 óra volt. Hallom, hogy nyílik az
ajtó, felébredek, és azt gondolom, hogy álmodtam ezt, mivel egyedül lakom a házban.
Ugyanebben a pillanatban valaki az ágyamra ül, karjaiba vesz, erõsen megszorít és megcsókol,
úgy, ahogy a férjem tette minden este, mielõtt ágyba ment volna, amikor még élt.
Fölkiáltok: 'Kedvesem, itt vagy velem! De nem, hiszen te halott vagy!' Ugyanebben a pillanatban látom az arcát, noha sötét volt. Mindkét kezemmel utánakapok, és megérintem az
arcát. De õ egyre jobban távolodik tõlem, egészen az ágy lábáig. Közben látom, hogyan
húzódik a hús az arcáról, minél inkább távolodik tõlem. De a kezemben nincs semmi. Hirtelen eltûnik, és én kinyújtott karokkal ülök az ágyamban.
Nem szólt egy szót sem. Ezen az éjszakán már nem tudtam elaludni. Nem tudtam megnyugodni, sírtam, és ismételten azt kérdeztem a férjemtõl: 'Miért nem vittél magaddal?'
Mindig megígértük egymásnak, ha egyikünk meghal, hamarosan elviszi a másikat, ha lehetséges.
Úgy tûnt nekem, mintha olyan szorosan tartott volna, hogy egyáltalán nem akar elengedni,
és mintha nagyon szomorú lenne. De ez csak egy érzés volt bennem. Mondani nem mondott semmit.
Ezen élmény és az újonnan szerzett tudás ellenére Reisch asszonynak még sokáig nehezére
esett, hogy legyõzze gyászát, és elengedje a férjét.
(forrás: hititok.hu
Részlet a gyászhatása az elhunytakra c. könyvbõl)

.

Üzenet a halottól - megtörtént esemény

A szemlátomást ideges, de csinos, harmincas nõ a kezét tördelte. A rendõrségi irodában sem nyugodott meg. Kapkodva vette a levegõt, mint aki futva jött idáig: Nézze, felügyelõ úr, az a valaki nem tréfált. Már a harmadik éjszaka jelent meg nekem álmomban, és nagyon konkrét dolgokat mondott.

Ön nevezheti kísértetnek, vagy ahogyan akarja. De az a halott, mert halott, ugye? nagyon komolyan beszélt hozzám. Nem akart megijeszteni, inkább olyan érzésem volt, hogy a segítségemre számít.

Pascal felügyelõ töprengve nézte a nõt, aki mellesleg tetszett neki. Õ is harmincöt felé járt, elvált, se kutyája, se macskája. Néha ordítani tudott volna a magánytól. Közben persze az ügyrõl sem feledkezett meg. Valami élénken mozdult a fantáziájában. No igen, azok a gyermekkori kalandok Dél-Amerikában. A szülei ott dolgoztak, õ pedig naphosszat varázslók és vajákosok, szellemidézõk és csodatévõk között ténfergett. Elleste, amit elleshetett.
- Szóval, a szellem mondta önnek, hogy a veje ölte meg?
- Igen. Nem ismerem a nevét, sohasem láttam azelõtt. Tényleg halott lenne? És miért engem zavar éjszakánként?
Pascal fényképeket vett elõ. Madame Gilbert habozás nélkül rámutatott az egyikre:
- Õ az. A vejét emlegette, hogy meg akarta szerezni az üzletét. A veje örökölte a vállalatot.
- Így van. Duchamel úr, a textilgyáros Pascal még a jegyzeteibe nézett. De a mi szakértõink azt jelentették, hogy az öreget infarktus vitte el, azért nem is lett bûnügy.
- Nekem azt mondta, a veje éjjel megijesztette, ettõl esett össze és halt meg.
- Nehéz lenne ezt az ön tanúvallomásával bizonyítani mondta Pascal gyorsan.
- Mit gondol, ha fölkeresem Duchamel vejét és elmondom neki, mit tudok, valahogyan reagál majd? kérdezte a nõ. Ha sikerül csapdába csalnunk, ön lecsaphatna rá.
Pascal már tudta is a módját.

A halott vejével való nagy találkozásra a cég háza elõtt került sor. Pascal és emberei a kocsiban, a lehallgatóberendezések mellett ültek. A mikrofon Gilbert asszony ruhája alatt rejtõzött.
Amikor végre a võ nagydarab, brutális arcú férfi kijött az épületbõl és a luxuskocsijához ment, mintha az aszfaltból nõtt volna ki elõtte a törékeny, sápadt nõ.
- Az apósa azt üzeni, hogy várja önt odaát. Ezt küldi és fölmutatta a halott ingét, amit azon az éjszakán viselt.
A férfi döbbenten nézte, miközben az asszony tovább beszélt:
- Minden éjjel eljön hozzám, és elmondta már, ön hogyan okozta a halálát. Biztos benne, hogy hamarosan találkoznak. Az az éjszakai ijesztés igazán nem volt szép dolog öntõl, uram.
A võ csak tátogott, végre megjött a hangja:
- Kicsoda ön és mit akar?
- Hiszen mondtam, õ küldött magáért. Arra kéri, majd vegye föl az ingét, amikor eljön önért. Az is nagy ijesztés lesz, és ön is itt hagyja ezt a világot.
A férfi ekkor nem bírta tovább, megragadta Gilbert asszony vállát és ordítani kezdett:
- Hagyjanak békén! Még most is látom a szemét! Úgy nézett, de úgy pedig akkor már üveges lett a szeme, mintha vádolna. Minden éjjel elém áll, ebben az ingben. Üvöltve ébredek és verejtékben úszom.Nem bírom tovább! Miért is tettem meg, istenem, miért?
Pascal felügyelõ lassan kiszállt az autóból. Nem sietett. Mire odaért a síró férfihoz, már kezében volt a bilincs.

Az asszony tiszta arccal, felhõtlenül mosolygott a férfira:
- Senki más nem hitt volna nekem, ha azzal állítok be a rendõrségre, hogy éjjelente egy kísértettel társalgok.
- Én hittem, mert én olyan vagyok. Pascal szerényen mosolygott. De ami azt illeti, az öreg Duchamel is tudta, kihez kell mennie. Örökké hálás lehetek neki, hogy összehozott bennünket mondta és poharát koccintásra emelte.
(forrás: nana.hu)

A balesetet szenvedett fiú átöleli édesanyját

A kõvetkezõ beszámolót egy hölgy közölte nekem, akit évek óta ismerek. Férjének és neki volt három fiuk, akik közül a legfiatalabb már hét hónapos korában meghalt. A legidõsebb pedig 1971 április 5-én egy balesetben életét vesztette. Ezt írja a hölgy:
A két fiunkkal egy nagyon boldog család voltunk. Minden vágyainknak megfelelõen és harmonikusan alakult, míg egy nap legidõsebb fiunk 20 évesen egy lezuhanó síléc miatt életét vesztette. Az egész életrõl alkotott képem hirtelen összetört. Hogy a fiunk nem élhetett tovább, kimondhatatlan fájdalmat okozott nekem. Nem akartam elfogadni ezt a tényt, és nem tudtam õt elengedni. Mély gyászom és kétségbeesésem idején, körülbelül két hónappal fiam halála után, egyszer egyedül voltam otthon, és házunk elõszobájában álltam a lépcsõ elõtt. És ott látom elhunyt fiam, amint jön le a lépcsõn.
Átölelt engem, és azt mondta: Anya, olyan boldog vagyok, én olyan boldog vagyok. Ezután már nem láttam. Hirtelen egy csodálatos vigasz töltött el. Hiszen pontosan ez volt, amit akartam.

Az õ boldogsága és jóléte. A fia ölelését testileg érezte, és olyan természetesen, mint egy élõ ember ölelését. A fia egész hirtelen tûnt el, tehát nem lassan Ezzel egy idõben belém nyilallt a gondolat, hogy itt a fiunk élete talán nem is lett volna olyan boldog, mint ahogy azt mi kívántuk és elképzeltük. Elkezdtem elengedni, és arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy sorsunkat egy magasabb hatalom irányítja, és a felfoghatatlan csak halálunk után válik nyilvánvalóvá számunkra. A fájó tövis még szívemben van, jóllehet fiam már 24 éve halott, de hiszem, hogy az emberek, akik itt a szeretet által össze voltak kötve, Isten segítségével újra megtalálják egymást. Ez a remény vigasszal és örömmel tölt el."Kérdésemre még elmondta a hölgy, hogy oldódott fel.
(forrás: hittitok.hu. részlet a Gyászhatása az elhunytakra c. könyvbõl)