"ÜZENET A TÚLVILÁGRÓL" elhunytakkal kapcsolatos

Egy meghalt édesanya gondoskodik hátrahagyott gyermekeirõl


Hasonló esetrõl számol be a Németországban született orvos, Dr. Bernhard Cyriax, aki a múlt század második felében egy orvosi fõiskola professzora volt Cleveland-ben (Ohio, USA). "Hogyan lettem spiritualista?" c. könyvében a következõ eseményt írja le (l, 24. o.): "Bostonban, a 'Banner of Light' (egy spiritiszta folyóirat) lokáljában hetente háromszor tartanak üléseket, hogy bizonyos szellemeknek, akiknek az a kívánságuk, hogy megnyilatkozzanak a hátramaradottaknak, alkalmat adjanak erre, oly módon, hogy a 'megszemélyesítõ médium' révén szóban közlik kívánságaikat. Ezeket gyorsírással lejegyzik, és aztán közlik a 'Banner'-ben. 1864-ben történt, hogy egy péntek délután egy sorvadásban elhunyt ír nõ szelleme nyilvánult meg a médium által (aki akkor még Mrs. Conant volt), és azt közölte, hogy félelmetesen boldogtalannak érzi magát, mivel két hátrahagyott gyermeke, az egyik nyolc, a másik tíz éves, rettenetesen szenved. Azt mondta, hogy egy nyomorúságos lakásban halt meg Albany egyik zsákutcájában (New York állam), és hogy gyermekei közül a hatóságok az egyiket egy Albany-beli családhoz, a másikat a város közelében egy farmerhoz adták gondozásba .Az egyik gyereket koldulásra tartják, és csaknem éhen kell halnia, a másikat zsarnoki módon kezelik és a legapróbb csekélységért is kegyetlenül elverik.
Az asszony egészen pontosan megadta az adatokat és a lakásokat, és szívet tépõ jajkiáltások közepette megkérte az elnököt, hogy írjon Albany-ban egy bizonyos Dr. Andrews-nak, aki betegségének utolsó heteiben kezelte õt és aki nagyon barátságos, és kérje meg õt, hogy viselje gondját a gyermekeknek.

Ennek a kívánságnak megfelelõen elküldték szombaton egy minden részletet tartalmazó levelet Dr. Andrews-nak, akinek a címét a szellem adta meg. A kedd délutáni ülésen ismét megjelent az ír nõ, egészen boldogan, és közölte, hogy most nyugodtnak és boldognak érzi magát, mivel a doktor eleget tett kívánságának, és megszabadította gyermekeit kínzóik kezébõl. Nem is tudta, hogy fejezze ki háláját a készséges segítségért, és az Ég kegyét kérte, hogy áldja meg a közvetítõt. Csütörtökön levél érkezett Dr. Andrews-tóL, amelyben közölte, hogy bármilyen különösnek tûnt is neki a dolog (akkoriban nem volt spiritualista), a rendõrség segítségével rögtön keresni kezdett, minthogy a tényeket helyesen adták meg. Megtalálta a gyerekeket is, és az elhunyt anya által megadott adatok mind helyesek voltak. Gondoskodott a gyermekekrõl, de felvilágosítást kér arról, hogyan jutott a 'Banner' szerkesztõje ezeknek a részleteknek a birtokába, amelyek mind igaznak bizonyultak.
Ekkor közöltek a doktorral minden részletet, és fölszólították, hogy foglalkozzék a spiritualizmussal, tanulmányozza annak filozófiáját, és vizsgálja meg a tényeket. Ezeket a tényeket természetesen nyilvánosságra hozták a 'Banner of Light'-ban; Dr. Andrews pedig még az 'Albany Argus'-ben is pontosan leírta az egész folyamatot, és tanulmányának végén azt mondta, ilyen tények után nem kételkedhetík tovább abban, hogy az elhunytak szellemei valóban megnyilatkozhatnak és kifejezhetik kívánságaikat. Ettõl kezdve meggyõzõdéses spiritualista volt. És Dr. Andrews-nak igaza volt. Akit ilyen tények nem gyõznek meg a halál utáni személyes továbbélés valóságáról és a két létfok interkommunikációjáról, abból sosem lesz spiritualista.
Fontoljuk meg, hogy akkoriban 14-15 órát kellett utazni vasúton Bontonból Albany-be, s hogy következésképpen a Bostonból szombaton elküldött levél csak vasárnap juthatott a doktor kezébe. A doktor saját közlése szerint sok fáradságába került megtalálnia azoknak az embereknek a lakását, akik az egyik gyermeket vették át, és ráadásul a gyermek nem volt otthon, úgyhogy csak hétfõn este vehette magához. Kedden korán reggel utazott ki a farmra és vitte magával a másik gyereket, és délután írta meg azt a levelet, amely csütörtökön került Luther Colby szerkesztõ kezébe.

Ha tehát az egész történetet nem elõzetesen fõzte ki Colby úr és Dr. Andrews, hogy szélhámoskodjanak (amit már az is cáfol, hogy a doktor nem volt spiritualista), akkor nem marad más magyarázat, mint hogy valóban az ír nõ szelleme manifesztálódott Bostonban. Ha valaki képes lenne arra, hogy egy szivaccsal a spiritualizmus minden eddig ismert tényét kitörölje az emberek emlékezetébõl egyedül a fönt vázolt manifesztációból újból föl lehetne építeni a spiritualizmus épületét.
(forrás: hittitok.hu. részlet a gyászhatása az elhunytakra c.könyvbõl)

Nagyi, üzenj nekem onnan, ahol most jársz!

Egészen pici koromtól kezdve a nagyanyám volt a nyári anyukám. Volt egy nyaralójuk a hegyekben, és a szüleim, akik egész nyáron dolgoztak, szívesebben adtak oda megõrzésre, mint a forró, pesti bölcsödébe.

Nagyi minden este mesélt nekem, piszkekrémet és tejbegrízt csinált, mert az volt a kedvencem. Magányosan teltek a nyarak, nagyapa volt az egyetlen játszótársam. Meg a katicák, lepkék, tücskök, virágok.
Amikor leszállt az éj, nagyi elmorzsolta a gyertyát, az volt az egyetlen világosságunk, meg a holdfény. Aztán imádkoztunk. Késõbb mindig arra ébredtem, hogy nagyon félek, mert nagyapa horkolt, egyre hangosabban és félelmetesebben. Pici kis faház volt a miénk, épp hogy hárman belefértünk, a hegy oldalában kuksolt. Nagyon szerettem volna elaludni, de nem ment, láttam, ahogy az óriási hegy tetején összegyûlnek az elefántok, és dübörögve lerohannak a völgybe, észre sem veszik a házikónkat, viszi õket a lendület, összetapossák. Rettenetesen féltem.
Nagyi tudhatta ezt, megérezhette, mert egyszer csak rászólt nagyapára, hogy hagyja már abba a horkolást.
Szegény, nem tudom, el mert-e aludni azután.

Amikor nagyobb lettem, fura dolgokról mesélt.
Nem örülne, ha tudná, hogy elmondom, mert utólag egy kicsit szégyellte, és Istennel nem összeegyeztethetõ dolognak tartotta.
A háború után sok ember magára maradt, elvesztették férjeiket, gyerekeiket. Az emberek kétségbe esve kapaszkodtak egymásba, nem akartak egyedül maradni a rengeteg borzalommal a szívükben, esténként hát összejártak, beszélgettek, együtt sírdogáltak.
Nem lehet tudni, melyiküknek jutott elõször eszébe, hogy megidézzék elvesztett szeretteik szellemét.
Egy ilyen szeánszra járt a nagyanyám.
Akkor még szép, sötét hajú, fiatal nõ volt, egészen picik voltak a gyerekei.
- Körbeültük az asztalt - mesélte kikerekedett szemmel. Arcán, mintha filmet néznék, láthattam az öreg szoba sápadt fényét, a szétlõtt falakat, az örökké nyikorgó spájzajtó repedéseit.
- Nagy, kerek asztal volt, hatan is kényelmesen elfértünk körülötte.
A hatan hat asszonyt jelentett: nagyit, az anyukáját, a szomszéd, özvegy Terikét, Terike húgát és vénkisasszony nõvérét, meg Giza nénit, az öreg cselédet. Van is egy fénykép valahol, Giza néni egy sámlin ül, arcán a mindent megéltek szikár szenvtelensége, szája vízszintes vonal, szeme árnyék. Két fiát és három unokáját vesztette el.
- Megfogtuk egymás kezét az asztal fölött, lehunytuk a szemünket, és mormoltuk, hogy szellem, ha itt vagy, jelezz. Koppant, reccsent az asztal, nyikorgott a padló, mintha járkálna valaki. Megdöccent a gyertya lángja.

Azontúl nem a horkolástól rettegtem éjszakánként, hanem a szellemektõl. Nagyanyám arcától, ami mindig megjelent elõttem, ha lehunytam a szemem, amirõl leolvashattam minden rettenetet és iszonyatot, amit a szellemvilággal való találkozás emléke festett rá.

Aztán valahogy elrepültek az együtt töltött nyarak, vele együtt nagyanyám meséi is, jött helyettük az élet zûrrel, zajjal: az én saját életem.

Nagyi nagyon öreg most hirtelen, nem is tudom, hová lett a kilencvenhárom év, talán a rongyos kartondobozba dugta a sárga fényképek közé, oda, ahol nagyapa halotti bizonyítványa is hever. Szeretne már meghalni, mondogatja, de nem lehet, nincs olyan betegsége, ami elvihetné. Mi lesz így vele, néz rám a parázsszemével.
Ne akarj meghalni, hiányoznál, mondom, és elterelem a szót, nem szeretem, ha a halálról beszél.
Össze ne csináld magad, nevet, kiskoromban is mindig ezt mondta, ha féltem, a halál jó, nem halunk meg, csak átváltozunk.
Mindig is erõsen hitte az Istent.

Aztán egy halvány, derengõs ébredés után a fürdõszobából jövet lehullott, sose gondoltam volna, hogy ilyen kicsire össze tud gömbölyödni. Súlya se volt, mint egy madár. Arcán az utolsó vonások, mintha csodálkozna, mintha meglátott volna valamit. Olyasmit, amit sem megérteni nem lehet, sem pedig kételkedni benne.

Napok múlva, az erkélyrõl az eget bámulva kértem, ne hagyjon cserben. Üzenjen nekem onnan, ahol van, mert tudni akarom. Felnõtt vagyok már, nem hiszek a mesékben.

Aznap este a fotel melletti állólámpa felborult. Ijesztõ robaj volt. Ujjnyi vastag rézlába kicsavarodott menetes réztalpából, és a szõnyegre zuhant. Pedig napok óta senki nem nyúlt hozzá. Az égõ ép maradt. Az állólámpa lábát szépen visszacsavaroztuk. Nem történt semmi baj. Nem értette senki, hogyan történhetett.

A lámpát azóta bevittem a saját kis zugomba. Minden reggel és este megsimogatom.
(Forrás: astronet. Szerzõ: Vág Bernadett)

Szellemek pedig vannak...

Szeretném megosztani Önökkel az alábbi történetet, amelyet saját megtapasztalásom által vetettem papírra, hátha tanulságként szolgál valaki számára.

Talán több mint tíz évvel ezelõtt történt, amikor úgy döntöttem, hogy a gyerekek nélkül menjünk el egy hosszú hétvégére, Orfûn kötöttünk ki.
Mivel augusztus huszadika volt, a szálláshelyek zöme már betelt.
Egyetlen szabad szobát, ami aránylag központi helyen volt, egy kis temetõ mellett álló panzióban találtunk.
Nem tartottam jó ötletnek ezt a helyet, de mivel más lehetõség nem adódott, nem jó érzéssel, de kénytelen voltam bele menni ebbe a megoldásba.
A nap folyamán különösebb dolog nem történt, ez a nap az érdekességét éjszakára tartogatta.
Semmi jelentõs dolog nem történt, idõben elaludtam. De egész éjjel forgolódtam, nem aludtam jól. Éjfél körül lehetett, mikor arra ébredtem, mintha valami erõsen nyomná a mellkasom, amitõl alig kaptam levegõt.

Azonnal kinyitottam a szemem, körülnéztem, de közvetlen az ágyam mellett senkit sem láttam. De aztán észrevettem, hogy ágy végénél egy fiatal nõ sejtelmes szellemalakja körvonalazódik ki. Régi szabású szürke ruhát viselt, úgy tûnt mintha egy régi korból ragadt volna itt.
Megdöbbentem, nem tudtam mire vélni ezt a dolgot. Láttam a szürke ruhás nõt és mindent megértettem, amit telepatikusan közvetített felém.

Gondolati úton azt kérte, hogy adjam vissza neki az elveszített gyermekét.
Bevallom, nem tudtam mire vélni a kialakuló helyzetet, és azt sem tudtam hirtelen, hogy mit kellene tennem.
Aztán hirtelen eszembe jutott a könyv, amit aznap olvastam.
Arra gondoltam, hogy nem véletlenül olvastam ma pont azt a könyvet, megpróbálok a könyvben leírtak szerint segíteni az asszonyon.
Próbáltam a körülményekhez képest ellazulni.
Behunytam a szemem, vettem egy pár mély lélegzetet, megpróbáltam ráhangolódni a helyzetre és segíteni a szürke ruhás nõnek megkeresni a gyermekét.
A mostani tapasztalatommal már tudom, hogy borzalmasan naiv és felelõtlen voltam egyben, de a tanuló leckét mindenkinek meg kell fizetnie.
A szürke ruhás hölgy hozzám kapcsolódott, vagyis velem tartott...
Én akkor úgy gondoltam, hogy az egészet csak képzelem, erõsen akarom, mert nagyon szeretnék rajta segíteni.
"Képzeletben" egy temetõben jártunk és a sírokat nézegettük. Rövid idõn belül egy kis tisztásra értünk még a temetõn belül, ahol egy sír mellett megtorpant, tekintetét mereven rá szegezte, és nem akart elmozdulni onnan. Keservesen felzokogott, leborult a sírra, úgy tûnt megtalálta akit keresett.

Hiába kérleltem, hogy jöjjön el onnan, nem tudtam kimozdítani õt abból az állapotból, ami érthetõ, ha egy anya ily módon szembesül gyermeke elvesztésével.

Pontosan már nem emlékszem rá, hogy mit csináltam, de azt tudom, hogy kértem az Égiek segítségét.

Egy kis idõ után fentrõl egy Fénycsatorna nyílt hídként a két világ közt.
A fenti világ kapujában egy gyönyörû kicsiny fiúgyermek állt, kezével hívogatóan integetett felénk.
Kérleltem az asszonyt, hogy vegye észre a gyermeket, aki már a Fényben él. Azóta sem tudom honnan vettem a bátorságot,(egyetlen lehetséges magyarázatom az akkori tudatlanságom), hogy elkísérjem õt a Fényfolyosó végén lévõ Fénykapuig.
Csodálatos és egyben nagyon megható érzés volt, mikor szülõ és az elveszettnek hit gyermek egymásra találtak.
Ott maradtak a Fénykapujában összeölelkezve, de még nem lépték át teljesen a Fénybe.
Úgy éreztem mintha egy pillanatra megállt volna az idõ. De aztán a következõ érzésem az volt, hogy én egyre lejjebb és távolabb kerülök tõlük, - mintha egy mágneses spirál tolt volna fentrõl lefelé.
Utoljára még egyszer hátra pillantottam, mindketten integettek.
Az anya átlépve a Fénykapuján ölében gyermekével integetett, és azzal búcsúzott el tõlem, hogy - Áldjon meg az Ég!

Nem tudom, hogy mennyi idõ telhetett el. Olyan volt az egész mint egy álom, vagy mintha a képzeletem játszott volna tréfát velem, valójában nem tudtam megállapítani mi belõle a valóság, - de akkor nagyon is valóságosnak tûnt a dolog.

Egy biztos, borzalmasan kifárasztott a dolog, utána egyhuzamban aludtam reggelig. Másnap hazafelé lelassítottunk a temetõ elõtt.
Kíváncsi voltam, hogy a képzeletem szüleménye-e az a kis tisztás, vagy valójában létezik. És a látvány megdöbbentett, ugyanaz volt a hely, és minden pont úgy helyezkedett el ahogy éjjel láttam.
Gondolhatják, hogy megdöbbentem a felismeréstõl, mert ezek szerint nem a képzeletem szüleménye volt ez az egész dolog.
Valójában úgy tekintettem vissza az elmúlt éjszakára mintha egy filmet néznék, csak éppen én voltam benne a fõszereplõ.
Nem tudtam hová tenni ezt a dolgot, fõleg nem tudtam megbeszélni a történetemet érdemben senkivel.

A valódi beavatás még csak hazaérkezésünk után kezdõdött, de ezt majd a második részben mesélem el.

Forrás: Feketéné Lendvai Katalin
aranyfeny.freeblog.hu/

Szellemek pedig vannak... 2 rész


Egyik megdöbbentõ élményem közé tartozik a következõ eset.
Az egyik vendégemnek pár hónappal azelõtt hunyt el a tizennyolc éves fia, aki egyik éjszaka felvette velem a kapcsolatot. Kérte, hogy adjak át egy üzenetet az édesanyjának. Bevallom õszintén nagyon megrázott kapcsolatfelvétel. Nehéz volt átélni, ahogy elmesélte mi történt vele. És azt a fájdalmat is elviselni, ami még akkor a részét képviselte.
Mert tudják, amikor kapcsolatot teremtünk egy lélekkel aki befejezte a földi életét, a benne lévõ fájdalmak, és érzések még jelen vannak, és ezeket az érzéseket automatikusan mi is megérezzük.

Az Angyalok segítségét kellett kérnem elõször a fájdalmai feloldására, és utána kértem csak, hogy vezessék õt a Fénybe.
A neheze viszont csak ezután következett. Hiszen tolmácsolnom kellett az elhunyt gyermek üzenetét az édesanyának. De hála Isten az Égiek ebben a segítségemre siettek.
Abban az idõben még az eredeti szakmámat gyakoroltam, a fodrászatot.
A Sors úgy intézte, hogy az édesanya, az eset után pár nappal jött hozzám hajat csináltatni. Nagy kihívás volt számomra közölni a tényeket, mivel nem tudtam mennyire nyitott ebben az irányban, és egyáltalán mennyire fogadja el a szellemvilág létezését.

Szívszorító érzés volt szembesülni az anya fájdalmával. A fia által kapott üzenetet elfogadta, sõt, több pontban visszaigazolta gyermeke szokásait, és megígérte hogy amit kért tõle, megpróbálja minél elõbb betartani.
A történtek után valójában nem tudtam ki az akinek segítettem.
A gyermeknek aki hazatért a Fénybe, vagy talán a szülõnek?
Vagy talán mindkettõnek?
Most ha visszanézek az akkori idõszakomra, nagy hasonlóságot érzek az én történéseim és a Szellemekkel suttogó film között.

Ezután az eset után, több ízben szembesültem közvetlen környezetemben a halál fogalmával. Nem igazán tudtam mire vélni az egészet, és fõleg azt, hogy mit tudok tenni ilyenkor.
Mit kíván tõlem Isten ebben az esetben?

A vendégeim családtagjai közül is ebben az idõszakban néhányan elhunytak.
Ilyenkor az ember automatikusan kifejezi részvétét, és ennek hatására elindult egy párbeszéd. Elég volt annyi a legtöbb esetben, hogy adtam a figyelmemet az illetõnek, õ pedig kibeszélte magából a fájdalmát, és már ez is egy kis könnyebbséget jelentett számára. De olyanra is volt példa, aki nyitottabb volt ebben az irányban, hogy a tapasztalataimat megosztottam vele, és egy reményt adott számára, hogy a földi sík elhagyásával nem fejezõdik be az élet.
Ez a folyamat számomra elég hosszú ideig eltartott, vagy csak a kellemetlensége miatt tûnt annak, igazából már nem is tudom.
De visszakanyarodva a saját otthonomra, ott még mindig nem állt helyre a nagybetûs rend.
Az ismerõsök, a szakavatottak többféle praktikákat ajánlottak a "rendtételhez", de egyikkel sem mentem sokra.
A nyár hátra lévõ része így telt el, de közben folyamatosan kértem az Égiek segítségét, hogy találjam meg a megfelelõ megoldást a fennálló helyzetre, ami már tarthatatlannak tûnt számomra.

Egy alkalommal aztán az akadémián ajánlott könyvet kerestem az Elixír könyves boltban, mikor megakadt a szemem Szabó Judit: Belsõ érzékelés kézikönyvén. Ahogy kinyitottam a könyvet tudtam, hogy a kezemben van a megoldás. És valóban így volt, mert rövid idõn belül sikerült helyre állítani a rendet.
Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek aki szellemi útra lép. És óva intek mindenkit, hogy felkészületlenül bele avatkozzon a szellemvilág dolgaiba, még ha a segítõ szándék is vezérli tetteit.
Tudomásul kell vennünk, hogy a beavatást mindig az élet adja, az akkori tudatállapotunknak megfelelõen.
Én sem véletlen kaptam betekintést ebbe a világba is, ahol szembesülnöm kellett saját félelmeimmel és kétségeimmel, de mindebbõl tapasztaltam, és ezt a tapasztalást tovább tudom adni.
Késõbb aztán az akadémián tanultak hatására szembesültem vele, hogy szellemi segítõim mekkora védelemben részesítettek ebben az idõszakban az alacsony rezgésû szellemi lényekkel szemben.

Tudnunk kell, hogy mindennapjainkban, a szellemi erõk hatással vannak az emberekre, "fentrõl és lentrõl"egyaránt.
Többnyire segítõ szándékkal, támogatással fordulnak felénk, de bizony vannak, akik egy idõ után haragossá válnak és támadnak.
Ha körülnézünk a világunkban, és nagyobb figyelmet fordítunk azokra a tényezõkre és erõkre, amik hatással vannak életünkre,- észre vehetjük, hogy mindennap az elõbbre jutásunk, és fejlõdésünk érdekében meg kell küzdenünk "a háttér világgal," akik különbözõ helyekrõl befolyásolnak minket.
Sugallják a jót, avagy a másik oldalról a bennünket gyengítõ dolgokat.
Általában az érzéseinken, a lelkünkön keresztül tudnak a legjobban hatni ránk.
Itt kap nagyon fontos szerepet a pozitív gondolkodás, és nem utolsósorban a hit.

Mennyi, és mi az, amit beengedünk magunkba?

Mit fogadok el, és kitõl?

Kihez fordulok, ha szükségem van segítségre?

Ha az embernek megvan az Istenbe vetett hite, és imáival hozzá fordul, ebben az esetben tudnak a mellé rendelt Fény Erõi segítséget nyújtani. De ne felejtsük el, ezt minden esetben kérnünk kell!
írta: lendvaykati, 2010. jún. 26.

aranyfeny.freeblog.hu/archives/2010/06/2...g_vannakmasodik_resz

Hihetetlen, de mégis megtörtént

Az 1974-es év egyik estéjén az Osztrák Ludwig házaspár 6 éves kisfia Martin épp elalváshoz készülõdött. Édesanyja szokás szerint betakarta, aztán valami egyszerû oknál fogva már nem emlékszik pontosan miért, az ágy szélénél lévõ széket a szoba másik sarkába tette. Martin nem hagyta annyiba a dolgot.
- "Mama kérlek ne, ott szokott ülni az a néni " - mint minden anya Sofie is jól tudta, hogy a kisgyerekek fantáziálnak, világukat benépesítik mindenféle csodafigurák. Aztán inkább csak azért, hogy kedvébe járjon Martinnak a lefekvés nem éppen örömteli perceiben megkérte, hogy meséljen neki a nénirõl.
Eleinte félvállról vette az egészet, ám amikor a kisfiú egy magas karcsú hölgyrõl kezdett beszélni, aki zöld fülbevalót viselt és hosszú lábai vannak, furcsa érzés kerítette hatalmába. Martin elmesélte, hogy a széken ülõ nénivel beszélgetni szokott. Megpróbált napirendre térni a kisfia teljesen gyanútlan elbeszélése felett bár ez cseppet sem volt könnyû.
Martin ugyan is az õ nagymamájáról adott hajszálpontos és félreérthetetlen leírást, akit sohasem láthatott, hiszen Martin születése elõtt a nagymama meghalt. Az édesanya végignézte a meghitt családi fényképeket és talált köztük egy olyat, amely nem sokkal a nagymama halála elõtt készült. Ezt a fotót aztán mintegy véletlenül ottfelejtette az ebédlõasztalon. Más nap délelõtt titokban figyelte játszadozó kisfiát. Amikor Martin végül rábukkant a képre, kezébe vette, csak bámulta, bámulta, míg végül boldogságtól ragyogó arccal kijelentette:

"Mami ez az a néni, aki az ágyam mellett szokott ülni". És visszatette a képet, oda ahol találta, aztán folytatta a játékot, mintha mi sem történt volna. A fent leirt tényeket idõközben már a felnõtt Martin is megerõsíti, mi pedig nem tehetünk mást csak csodálkozhatunk, mennyire érthetelen nekünk, földi halandóknak ezek a titokzatos túlvilági erõk.
(forrás:metafizika.hu)

.
2010.11.01. Halottak napja