Mit üzen a betegséged ?

.



Gyógyító Masszázsterápia


A fülön, a kézen és a talpon az összes szerv idegvégzõdése megtalálható. A talpon található reflexzónák a salakanyagok lerakóhelyei. Azok a méreganyagok, amelyeket a szervezet kiválasztó szervein keresztül nem tud eltávolítani, itt rakódnak le. Minél betegebb egy szerv, annál nagyobb lesz a salakanyag felhalmozódás, és minél távolabb van a zóna a beteg szervtõl, annál érezhetõbb az elváltozás. Ezé...rt alakult ki, hogy leginkább a talpat masszírozzuk.

A masszírozás hatására reflexes úton növekszik a véráramlás az egész testben, a felhalmozódott salakanyagok fellazulnak, eltávoznak a szervezetbõl, a szervben pedig jó vérkeringés hatására helyreáll az energiák áramlása. Az érintés, illetve a fájdalom hatására a tudat és a tudatalatti is bekapcsolódik az öngyógyítás folyamatába. Az egyes reflexpontok érzékenysége, vagy fájdalma jelzi, hogy a hozzátartozó belsõ szervben funkcionális zavar, vagy megbetegedés jött létre. Minél betegebb egy szerv, annál több a lerakódás, és minél régebbi, annál nehezebb azt fellazítani. Az eredményes masszírozáshoz ezért türelem kell a páciens részérõl! A talp masszírozásával hatunk még a központi idegrendszerre, a vérkeringésre, a belsõ elválasztású mirigyekre, a nyirokmirigyekre és az izomrendszerre is. Ez a szelíd de hatékony, az emberi testet egységes egészként kezelõ holisztikus, módszer megszûnteti az energiazavarokat a testben és harmonizálja a szervezetet, tehát betegségmegelõzõ hatású.Bõvebben

TÓTH J: SÁNDOR
3571.Alsózsolca,Kossuth u.66.

Forrás:http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&from=130&pid=&pev=2013&pho=01&pnap=&kat=0&searchkey=&hol=&n=szuromieszter

.





Dr.Weixl-Várhegyi László c. film 44 perces






54 perces film

.

KURT TEPPERWEIN


Mit árul el a betegséged?

LÉLEK ÉS TEST HARMÓNIÁJA

részlet a könyvbõl


Testünk üzenete

Elõbb-utóbb minden ember felteszi magának a kérdést: mi az élet értelme, és keresi a lehetõséget, hogy jobban megértse az életet s benne önmagát. E téren maga az élet küldött nekünk csodálatos hírnököt, aki mindent készségesen megmutat és megmagyaráz. Többnyire csupán azért nem ismerjük fel, mert túlságosan is közel áll hozzánk. A testünkrõl van szó. Miközben megtanuljuk megérteni üzenetét, saját magunkat értjük meg, az életet, az egész teremtett világot s végül Istent.
Testünk, az élet e rendkívüli hírnöke, nem csupán azt mondja el nekünk, miben vétettünk az élet ellen: mindig pontosan megmondja azt is, mit kell tennünk, hogy ismét teljes harmóniában élhessünk. Szüntelenül üzeneteket küld, nem csak a különféle betegségek tünetein keresztül, de arckifejezésünk, mimikánk, kézmozdulataink vagy éppen járásmódunk révén is. Így a betegségeket világosan felismerhetjük, ráadásul testünk lelkialkatunkról is felvilágosítással szolgál. Üzenete nyomán az egyébként láthatatlan válik számunkra láthatóvá, hogy felismerhessük, s ha egy tünetet figyelmen kívül hagyunk, fájdalmat küld, hogy így irányítsa rá figyelmünket üzenetére.

Az élet csodálatos hírnöke, vagyis a testünk, tehát szüntelenül szól hozzánk. Csupán meg kell tanulnunk megérteni a nyelvét, engedelmesen követni a tanácsait, és akkor összhangba kerülünk az élettel, harmonikus kapcsolatba a teremtett világgal.
Az elmúlt évezredek során az emberi szellem valóban óriási teljesítményeket vitt véghez. Hihetetlen magasságokba merészkedett, kifürkészte a szédítõ mélység titkait. Az ember eljutott a Holdra, manapság pedig komputereket tervez, melyek nálánál ezerszer gyorsabban képesek „gondolkodni”. Meghódítottuk a távoli bolygókat és az atomok parányi világát, csupán a hozzánk legközelebb állót, a tulajdon testünket nem. Atombombát készítettünk, amellyel egy szempillantás alatt elpusztíthatnánk a világot, de még mindig nem tanultuk meg védeni a természetet, sõt egyre jobban szennyezzük a környezetünket.
Még mindig nem tudjuk megõrizni az egészségünket, s a tudomány szárnyaló fejlõdése ellenére a betegség mibenlétérõl formált elképzeléseink az úgynevezett „primitív” népek szellemhitéhez hasonlítanak. Csak éppen idõközben a vírusok és baktériumok léptek a gonosz szellemek helyére, melyek a gyanútlan s persze teljesen ártatlan embereket megtámadják.
Nincs szándékomban alábecsülni a modem orvostudomány érdemeit. Ellenkezõleg: el kell ismernünk, hogy az elmúlt száz év során e területen valóban nagyszerû eredmények születtek. Legyõzték a rémisztõ járványokat, melyek az elmúlt korokban oly gyakran tizedelték meg az emberiséget, s szinte minden betegség kezelésének többféle módját találták fel. Nekünk, embereknek, voltaképp oly egészségeseknek kellene lennünk, mint még soha. Hiszen nem létezett még kor, mikor annyi figyelmet szenteltek volna az emberi testnek, oly sok pénzt fordítottak volna az egészség megõrzésére és visszaállítására. Ilyen körülmények között az lenne természetes, ha csak mutatóba akadna egy-egy beteg ember. Mindnyájan tudjuk: épp az ellenkezõje igaz. Soha nem volt annyi beteg ember, mint manapság. Mivel magyarázható e látszólagos ellentmondás?
Elsõsorban azzal, hogy még ma sem fordítunk kellõ figyelmet a betegség természetére. Bár betegség mindig létezett, mióta csak az ember él, sokan még ma is úgy tekintenek rá, mint valami sorscsapásra, a természet szeszélyére vagy épp szerencsétlen véletlenre, mely az egyik emberre lesújt, a másikat viszont éppoly megmagyarázhatatlanul megkíméli. Ráadásul a betegséget a legtöbben egyfajta zavarnak fogják fel, melyet a lehetõ leghamarabb meg kell szüntetni, hogy aztán továbbra is ugyanolyan helytelenül élhessenek, mint korábban.
Pedig amit általában betegségnek nevezünk, az nem a tulajdonképpeni kór, csupán a betegség tünete, testi kifejezõdése. Maga a „betegség” sokkal inkább az emberi tudatban létrejött diszharmónia, annak jelzése, hogy az ember kizökkent természetes rendjébõl – vagyis az egész ember zavara, nem csupán a testé. S egyben persze felhívás is az eddig követett út módosítására, a tudati világ harmóniájának visszaállítására. Minden egyes betegség az élet hozzánk intézett felszólítása, feladat, amelyet meg kell oldanunk, oly módon, hogy megváltoztatjuk gondolkodásmódunkat, kitágítjuk a tudatunkat.
Mennyivel egyszerûbb a helyzet, ha az autónkról van szó! Ha kigyullad az olajlámpa, rögtön tudjuk, mit kell tennünk. Semmi szükség tankolni vagy megvizsgálni, van-e elég levegõ a gumikban, nem kell feltölteni az akkumulátort vagy a hûtõvizet, csupán a fogytán levõ olajat kell pótolni. Senkinek se jutna eszébe, hogy kicsavarja a lámpát, sõt elvágja a vezetéket, hiszen pontosan tudja, mi következne ezután. Egyfajta célt persze elérnénk. Az olajlámpa nem világítana többé, az autó továbbra is jól mûködne, bár nem sokáig. Újabb „tünetek” lépnének fel. Kis idõ elteltével a fokozott súrlódás következtében felforrna a hûtõvíz, s a vízhõmérõ mutatója a piros sávba lépne. Ha nem vennénk róla tudomást, netán a zöld sávban rögzítenénk a mutatót, egy ideig látszólag minden a legnagyobb rendben menne. Az autó mûködne, nem gyulladna ki figyelmeztetõ lámpa. De hamarosan furcsa zajt hallanánk a motorházból, s ha pechünk van, a fülünk mellett süvítenének el a dugattyúk.
Mint már említettem, az autójával senki se tenne ilyen õrültséget, a testünkkel viszont, melyet ha egyszer elkoptattuk, nem tudunk használtan eladni, szüntelenül ezt tesszük. Ennek nem lehet jó vége, és nincs is! Alig „gyógyulunk meg” egy betegségbõl, a testünk újabbat küld. Nem is tehet mást, hiszen a tulajdonképpeni betegséget nem méltattuk figyelemre. Ha nem fizettem ki egy számlát, mit sem segít, ha a fizetési felszólítást elégetem.

A betegség mélyebb jelentése

A betegség mélyebb jelentése abban áll, hogy végre ráébredjünk, mire akarja ráirányítani figyelmünket. Egész lényünket felszólítja, hogy kövessük a józan ész szavát, változtassunk jelen létünkön, amíg nem késõ. Igazi gyógyulást tehát nem a tünetek megszüntetése hozhat, hanem a belsõ harmónia zavarának felismerése és megszüntetése. Ebben persze mit sem segítenek a tabletták vagy injekciók, s vajmi keveset a természetgyógyászat eszközei. Ellenkezõleg: arról van szó, hogy megértsük, amit a testünk mondani akar, s persze kövessük tanácsait. Amennyiben gondolkodásunkat, érzelemvilágunkat, beszédünket és cselekedeteinket sikerül harmonikusan rendezetté tenni, a testi kiegyensúlyozottság és az egészség is visszatér. Meglehet, mindez sok kellemetlenséggel jár, de egyedül ez az út vezet valódi gyógyuláshoz, mely egyaránt magában foglalja a testet, a lelket és a szellemet.

A betegség jó barát és segítõtárs

Betegségünkben tehát nem csupán ellenséget kell látnunk, sokkal inkább jó barátot és segítõtársat. Az emberi szervezet ugyanis a betegség révén nemcsak azt jelzi, hogy helytelen irányba tértünk, életellenesen cselekszünk, következésképp változtatnunk kell életmódunkon. A tünetek segítségével meg is mutatja, hol a hiba s mit kell tennünk, hogy belsõleg is újra egészségesek legyünk. Csupán meg kell tanulnunk a nyelvét, hogy megérthessük.
A „tünetek nyelve” egyszerû és következetesen visszatérõ törvényszerûség. Ha képesek vagyunk megérteni az üzenetét, már csak rajtunk áll, hogy megtegyük a szükséges lépéseket a valódi gyógyulás felé; különben a sors keserû leckében részesít bennünket. Ám ha készek vagyunk tanulni a felismerésbõl, nem szükséges okvetlenül megbetegednünk ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz.
Be kell végre látnunk, hogy „egy embert meggyógyítani” nem annyit jelent, mint a régi állapotot visszaállítani, hiszen éppen az idézte elõ a betegséget; a gyógyítás sokkal inkább az öntudat kitágítása, egy új és életigenlõ út megválasztása révén érhetõ el. Amíg ezt meg nem tanuljuk, továbbra is szükségünk van a betegségre.

Ki vagyok én valójában?

Függetlenül attól, hogy egy betegség éppen milyen stádiumban van. a háttérben mindig valamilyen megoldatlan probléma húzódik, egy „életfeladat”, továbbá egyfajta képtelenség vagy vonakodás, hogy az élet bizonyos kihívásaira megfelelõen reagáljunk. De hogyan is lennék képes meglelni a helyes választ, ha még azt se tudom, ki vagyok valójában?
Megkérdezte-e már valaha õszintén magától, kicsoda voltaképpen? Ha a tükörbe néz. kijelentheti: „Ez az én testem”. De ki mondja ezt? A test végül is nem tartozhat önmagához. Létezik tehát benne valaki, aki gondolkodik és kijelenti: „Ez az én testem.” A test anyagból áll. Az anyag nem tud gondolkodni, érezni, emlékezni vagy dönteni, erre egyedül az öntudat képes.
Ön viszont gondolkodik és érez, képes emlékezni és dönteni, öntudattal bír, amivel a test nem, mivel az csupán öntudatának fizikai kifejezõdése s egyben tükörképe. Látható módon mutatja, hogyan érez és gondolkodik Ön – egyszóval azt, kicsoda.
Szögezzük le, hogy „valódi énünk” eredendõen egészséges, hiszen a tudat nem öregszik meg és nem is lesz beteg. Ha tünetei fényében nem hisz a szavamnak, állításom helyességét gyakorlati példán mutatom be. Végezzen el egy rövid kísérletet, bizonyítandó, hogy tudati állapotának legcsekélyebb változása rögtön kihat a testére is.

A test tesztje

A kísérlet elvégzéséhez segítõtársra van szüksége. Emelje tetszés szerint a bal vagy a jobb karját vízszintes oldaltartásba, majd kérje meg társát, hogy csuklótájékon erõteljesen nyomja lefelé a karját annak megállapítására, milyen erõnléttel bír. Ez a teszt kiindulópontja.
Ezután gondoljon egy betegségre vagy problémára, mely jelenleg erõsen foglalkoztatja. Ismét kérje meg társát, hogy az elõbbihez hasonló erõvel szorítsa lefelé a karját. Ha valóban „szeme elõtt” van a betegség vagy a kínzó probléma, karja le fog hanyatlani, minthogy már e dolgok puszta feltételezése is jelentõs mértékben gátolja életerõnket.
Most képzelje el, hogy egészséges és vidám, vagy gondoljon problémája megoldására. Ha megismétlik a fenti mûveletet, ki fog derülni, hogy erõnléte jelentõsen javult. Bár ugyanarra a szituációra gondolt, ami az imént elgyengítette, most mégis erõsebbé vált, mert pozitív módon közelítette meg – a megoldás felõl.
Hasonló eredményre juthat, ha kijelenti magáról: „Fejlett öntudatom van.” Ismét szólítsa fel társát, hogy erõsen szorítsa le a karját, mely ellen fog állni a nyomásnak. Az öntudat ugyanis nem ismeri a betegséget, nincsenek problémái, „egészséges”, s amint Önben teljes mértékben tudatosul önnön valósága, erõs lesz, hiszen az életerõ kiáramlását semmi sem akadályozza.
Az ember születéstõl, betegségtõl, életkortól és haláltól független szellemi lény. A puszta ténynek, hogy megszületünk, betegek leszünk, megöregszünk és végül meghalunk, ehhez semmi köze, hiszen nem valódi énünket érinti, csupán a testünket. Kötelességünk viszont a testünket jó állapotban megõrizni mindaddig, míg „szellemi megszületésünk” is be nem következik. Teremtményi küldetésünk arra szólít, hogy egészségben és boldogan éljük az élet teljességét, s fiatalok maradjunk akkor is, ha már megöregedtünk. Ehhez egész gondolkodásunkat, érzelemvilágunkat, beszédünket és cselekedeteinket összhangba kell hoznunk a teremtett világgal.
A test mindig csupán okozat, sohasem maga az ok. Még az úgynevezett idõskori betegségek is elsõsorban az élet megoldatlan feladatairól nyújtanak információt. Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy olyan emberek, akik egész életükben betegesek voltak, idõs korukra hirtelen minden bajuktól megszabadulnak, szinte kivirulnak. A betegség és szenvedés a szabadsággal való visszaélés következményei. Ha a test többé már nem képes betölteni a funkcióját, a léleknek el kell hagynia, akár teljesítette életfeladatát, akár nem. A lélek ezután más szinten létezik tovább.
Sokan kérdezik, hogyan engedheti meg egyáltalán a szeretet Istene a szenvedést. Elfelejtkeznek arról, hogy a szenvedés nem Istentõl ered, s nem is néki tetszõ. Ahelyett, hogy felismernék a világ rendjét, mindent a véletlennek, a szerencsének vagy a sors csapásának tulajdonítanak. Pedig a betegség és szenvedés igazi forrása mindig a gondolkodásban keresendõ, mégpedig a helytelen gondolkodásban.

A pszichoszomatikus megbetegedések

1818-ban egy német orvos, Heinroth annak a nézetének adott hangot, miszerint a test megbetegedései voltaképpen pszichikai okokra vezethetõk vissza. A tudományos körökben egyszerûen kinevették; nem mintha magától értetõdõ véleményt képviselt volna, hanem mert visszatetszõnek tûnt a puszta feltételezés is, miszerint az úgynevezett pszichoszomatikának – ahogy ezt Heinroth már akkoriban is nevezte – egyáltalán köze lehet az orvostudományhoz.
A látszat mögötti valóság felismerésének problémája korántsem új keletû. Mintegy 2400 évvel ezelõtt már Szókratész kijelentette, hogy „nem létezik a lélektõl független, pusztán testi betegség”, majd Platón, a méltán híres tanítvány keserûen állapította meg: „A betegségek kezelésében a legnagyobb tévedés, hogy külön orvosok foglalkoznak a test, valamint a lélek bajaival, holott e kettõ nem választható el egymástól.” Mind a mai napig egymástól elszakítva vizsgáljuk õket, hiszen nincsenek már orvos-papok, akik egykor a teljes embert tartották szem elõtt, s hol van már a jó öreg háziorvos, aki betegeinek minden gondját-baját ismerte. Ehelyett egy-egy szakterületet ismerõ specialisták léteznek – s persze részeredmények.
Ha feltételezzük, hogy egyáltalán létezhet pszichoszomatika, tudományos bizonyítékokat kell keresnünk rá. Vajon nem elég bizonyíték-e, hogy zavarunkban elvörösödünk, vagy sírva fakadunk, ha szomorúság ér? Örömünkben ujjongunk, s félelmünkben elsápadunk? Máskor meg inunkba száll a bátorságunk, s égnek áll a hajunk. Amit lélekben átélünk, a test külsõ jelekben jeleníti meg. Ami a lelket foglalkoztatja, éppúgy foglalkoztatja a testet is, s hatása egyaránt lehet negatív vagy pozitív, okozhat betegséget és szenvedést, vagy egészségessé és boldoggá tehet.
Számos ember még ma is elutasítja a pszichoszomatikát, mint az az orvos, aki egy kongresszuson így szólt kollégájához: „Valahányszor errõl a pszichoszomatikának nevezett zagyvaságról hallok, felfordul a gyomrom.” íme, a pszichoszomatika tipikus esete!
Az életerõ gátlásának következményei
Vizsgáljunk meg közelebbrõl egy cselekvési folyamatot, s rögtön kiderül: minden cselekvés egy gondolattal és elképzeléssel kezdõdik. A gondolat és elképzelés hatására kerül sor másodikként a test vegetatív jellegû felkészülésére, mely például a vérnyomás emelkedésében, a vérkeringés felgyorsulásában vagy a pulzus szaporaságában nyilvánul meg. Harmadik lépésben a test fokozott idegtevékenységgel reagál. Mindez végül az érintett izmok aktivizálódásához vezet, melyek a tervbe vett cselekvést végrehajtják.

Mindenki másként éli át betegségét

Az energia többféle területen gátlódhat.
1. Ha az energia (düh, agresszió, szexualitás, egy bizonyos tevékenység) gondolati szinten blokkolódik, ez feszült fejfájáshoz, alvászavarokhoz és szellemi meghasonláshoz vezet.
2. Ha az energia a test funkcionális szintjén blokkolódik, magas vérnyomás, s végsõ esetben vegetatív dystonia alakul ki.
3. Ha az energia idegrendszeri szinten blokkolódik, a következmény trigeminus-neuralgia, multiplex sclerosis, övsömör, ideges rángatózás vagy ülõideg-fájdalom.
4. Ha az energia az izomrendszer szintjén blokkolódik, mozgászszervi megbetegedések alakulnak ki – például reuma, köszvény, bénulás –, illetve baleset következhet be.
Bárhol is gátlódjék tehát az életerõ, ha nem sikerül e gátlást föloldanom, rákényszeríteni az életet, hogy szembesítsen a várható következményekkel. Ily módon szólít fel a sors, hogy megtegyem a szükséges lépést.
A sors a legjobb orvos
A sors a legjobb orvos, elõbb-utóbb ugyanis mindenkit meggyógyít, s csupán tulajdon döntésünktõl függ, hogy a tanulás melyik módját választjuk: a felismerés fejedelmi útját, vagy a betegségen és szenvedésen át vezetõ hétköznapi utat. Hiszen ha képtelen vagyok okulni a felismerésbõl, rákényszerítem a sorsot, hogy „további oktatásban” részesítsen. A „tünetek nyelvén” nem csak azt jelzi nekem a test, hogy letértem a helyes útról, de azt is megmondja, hol zökkentem ki a természet rendjébõl, s mit kell tennem, hogy a megbomlott egyensúly ismét helyreálljon.
Az életkörülmények mint jelen létem tükörképe
Életkörülményeim csupán tükrözik jelenlegi létminõségemet, s változtatni rajtuk csak akkor vagyok képes, ha magam is megváltozom. Mélyen igaz a következõ megállapítás: „Aki sosem hallja meg, amit meg kell hallani, s nem látja, amit látni kell, ne csodálkozzék, ha egy napon valóban elveszti hallását és látását.” Hiszen: „Aki nem akarja, hogy valami beteljesedjék, azon az beteljesül.”
Az ego és a lélek élesen eltérõ vágyakkal bír. Az egónak kényelemre van szüksége, a léleknek pedig fejlõdésre. Tulajdon döntésemtõl függ, melyikre hallgatok. Ha nem hallgatok igazi énemre, ha nem teljesítem „bensõm akaratát”, elárulom valódi énemet, „belsõ orvosomat”, „bensõm urát”. Ebben az esetben „bensõm ura”, a tünetek nyelvén keresztül, üzenni fog.
Egy betegség akkor jön létre, ha az agy „parancsközpontja” és a szóban forgó agyterületnek alárendelt szerv vagy testrész között „információzavar”, illetve szélsõséges esetben „információkiesés” lép fel. Minden szerv és testrész ugyanis közvetlen kapcsolatban áll egy meghatározott agyterülettel, onnan kapja a mûködéséhez szükséges információkat. Az adott agyterület ugyanakkor bizonyos problémák és konfliktusok földolgozásáért és megoldásáért is felelõs. Ha egy agytájék huzamosabb ideig bizonyos konfliktusokkal van elfoglalva, képtelen lesz megfelelõen irányítani a neki alárendelt szerv vagy testrész mûködését. Következésképp a zavaros, netán hiányzó információ rendellenességet idéz elõ a megfelelõ szervben vagy testrészben. Az ember megbetegszik.
Abban a pillanatban, hogy a konfliktus megoldódott, az információk ismét szabadon áramolhatnak, a test mûködése helyreáll, s a tünet megszûnik. Persze csak akkor, ha az információkiesés következtében idõközben nem alakult ki maradandó károsodás. Amennyiben a konfliktus megoldatlan marad, az adott agyterületen „merev kép” rögzül, ami az embert éjjel-nappal foglalkoztatja. Az információáramlás teljesen és tartósan leáll. Így válik a betegség „krónikussá”, azaz a test „szüntelenül” jelzi, hogy zavar áll fenn, és fájdalom útján szólít fel annak elhárítására.
A helyes táplálkozás
Ha hajlandók vagyunk a testünknek segíteni, akkor ezt nem lehet elég korán elkezdeni ahhoz, hogy egy életen át erõsek és egészségesek maradjunk. Az elsõ kézenfekvõ dolog a táplálkozás. Itt három szintet különböztethetünk meg, s mindegyiknek optimális állapotban kell lennie, ha elhatározásunk valóban komoly.
1. A helyes fizikai táplálék: vagyis ne rosszul, rossz idõben és hibás öntudattal együnk, mert „Az étel, amit elfogyasztunk, a végzetünkké válhat!”
2. A helyes pszichikai táplálék: Ne mérgelõdjünk, ne izgassuk fel magunkat, kerüljük a stresszhelyzetet. Szabaduljunk meg a félelemtõl és bûntudattól, ne tegyük egymást kölcsönösen „beteggé”, hanem vidáman és felszabadultan éljük az életet.
3. A helyes szellemi táplálék: Gondolkodásunk, beszédünk és cselekedetünk legyen pozitív, hiszen ha teljes tudatunkat erre összpontosítjuk, ilyenné is válunk. Hasonlóan fontos, hogy körültekintõen válasszuk meg, mit olvasunk, hallgatunk és nézünk. Röviden: ha az ember valódi „ön-tudattal” él, egészséges, és az is marad.
Ilyen gondolati beállítottsággal képes lesz megerõsíteni „szellemi-lelki immunrendszerét”, s éppen ebben rejlik a töretlen egészség titka. Hiszen ma olyan vagyok, ahogyan tegnap gondolkodtam, s holnap olyan leszek, ahogy ma gondolkodom. Amire tehát szükségünk van, az a fegyelmezett gondolkodás révén elért szellemi megújulás.
Minden ember egyedi
Nézzünk szembe a valósággal: minden egyes ember egy óriási világegyetem felett uralkodik, tulajdon testének világegyeteme felett. Az emberi test mintegy 100 billió sejtbõl épül fel, minden sejt számtalan atomból álló, önálló galaxis, minden egyes atom egy naprendszerhez hasonlatos, benne egy központi nappal (az atommag), és a körülötte keringõ bolygókkal, azaz a protonnal, elektronnal és neutronnal. E hatalmas birodalomban egyetlen gondolkodó lény létezik, vagyis Ön. Gondolatának legkisebb rezdülése rögtön eljut minden egyes sejthez, s ily módon határoz a test egészségérõl vagy betegségérõl. Gondoskodjék róla, hogy bölcs uralkodóként kormányozza testének óriási birodalmát! Hiszen Ön alakítja a sorsát, Önnek kell elviselnie, és csakis Ön változtathatja meg.
Foglaljuk össze
A test önmagától nem betegedhet meg, mert csupán az emberi tudat kivetülési közege. Hasonlít a vetítõvászonhoz, mely magától nem tud képeket létrehozni.
A gondolatok képezik a filmek anyagát, s a tudat dönti el, hogy éppen melyik film peregjen le. Semmi értelme tehát réseket hasítani a vetítõvászonba, ha valakinek nem tetszik a film (operációk), vagy éppenséggel újra meg újra üresre törölni a felületet (tüneti kezelés).
Ha az ember valódi „ön-tudattal” él, teste nem betegedhet meg, mert tudatában csupa egészséges, tökéletes kép jön létre. A betegség útján a szervezet azt jelzi, hogy „nem az vagy, akinek valójában lenned kellene”, és „elsõsorban az önmagad, a valódi éned iránti szeretet hiányzik belõled”.
A betegség barátunkká és hûséges segítõtársunkká válhat, mert segít visszatalálni önmagunkhoz, hogy igazi énünk tudatában éljünk.
Mindezek alapján az lenne a legszörnyûbb, ha soha többé nem betegednénk meg, hiszen éppen a betegség világosít fel bennünket arról, hogy letértünk a helyes útról, s azt is megmondja, hogy milyen mértékben. Hiányában nem nyílna módunk korrekcióra.
Hálásnak kell lennünk tehát testünk eme küldetéséért, s élnünk kell a lehetõséggel, hogy mihamarább visszatérjünk a helyes útra, s fokozatosan azzá váljunk, amik valóban vagyunk: „kifejlett öntudattá”.
A tünetekkel való szembesülés három módja
Mindenfajta tudati tartalomnak megvan a maga testi megfelelõje és fordítva: s végsõ fokon mindegyikük tünet. Aki egy kapcsolatot nem kíván tovább folytatni, hirtelen „torkig” lesz vele – azaz testi oka van. amiért nem közeledik a másikhoz. Meg kell kérdeznünk magunktól, mire akar rámutatni e konkrét tünet. Bízvást tulajdoníthatunk tehát valamifajta jelentést a betegségnek, s erre idõvel rá is fogunk találni.
Ahogy az öröm egyaránt megnyilvánulhat nevetésben és sírásban, úgy válthat ki alacsony vagy magas vérnyomást a problémák elõli menekvés. A félelemtõl teljesen megbénulhatunk, de pánikszerû menekülésbe is foghatunk. Itt ismét a problémához való egyéni hozzáállásunk fogja eldönteni, hogy milyen formát ölt tudatunk kivetülése.
Probléma rejlik minden szélsõséges megnyilvánulás mögött is. A félénk és a nagyképû közös vonása az önbizalom hiánya. A problémamentes állapot a végletek között, valahol középen helyezkedik el.
Mindez tehát tünet, s minden egyes tünet a test üzenete,.„információ”. Amennyiben megértjük e nyelvet, képesek leszünk megtenni a „szükségszerû” lépést, s a tünet megszûnik létezni. A tünet tehát barát és segítõtárs, mely egyfelõl szenvedni, sõt bizonyos esetekben meghalni kényszerít, másfelõl viszont segít abban, hogy szellemünkben növekedjünk, érettebbé váljunk és ezáltal a megismerés és a szabadság olyan szintjére jussunk el. mely krízis nélkül nem lenne elérhetõ.
Mindenekelõtt arról van szó, hogy megértsük a zavarban megnyilvánuló „üzenetet”. Ez többnyire három lépcsõben történik.
1) Az öntudatlan szembesülés
Ebben a fázisban egyre erõsödõ szorongást érzünk. Önmagunkkal van problémánk. Az érzelmek kifejezési formát keresnek, s ha ilyet nem találnak, reménytelenül bennrekednek. Ha ez az öntudatlan folyamat nem rendezõdik, betegség alakul ki.
2) A tudatos szembesülés
A tünetek tudatos szembenézésre kényszerítenek. Eleinte áldozatnak érezzük magunkat, azt hisszük, pechesek vagyunk, míg rá nem jövünk, hogy a zavar nem valamiféle külsõ ellenség, hanem személyes jó barátunk és segítõtársunk, aki fontos „in-for-mációt” tartogat számunkra. Ahogy a szó maga is jelzi, egy belsõ szellemi tartalom ölt formát benne. Belátjuk, mennyire értelmetlen dolog a tünet megszüntetése. Ellenkezõleg értenünk és követnünk kell üzenetét. Ehhez hozzátartozik, hogy „felfedezzük” önmagunkat, azaz felfedjük, ami korábban rejtve volt, szembesüljünk önmagunkkal.
3) A belátás
A szembesülésnek e fajtája egyre nagyobb önismerethez, újabb és újabb belátásokhoz vezet. Felismerjük, mit kell tennünk, s ennek megfelelõen megváltoztatjuk viselkedésünket és életmódbeli szokásainkat. A betegség nyomán most már jobban értjük az életet. Így a tünet feleslegessé vált. Segítségével érettebbek lettünk.

Út a gyógyuláshoz – légy önmagad!
Az életöröm titka

Nem a saját identitásunknak megfelelõen élünk, hanem megtanultunk bizonyos szerepeket eljátszani. Megtanultunk úgy viselkedni, hogy „sikert” érjünk el, elismerést arassunk és szeressenek minket. Azért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk, mert a többiek ilyennek akartak látni, s az eredményt büszkén a „személyiségünknek” nevezik. Pedig valahol a lelkünk mélyén világosan érezzük, hogy valami nincs rendben, mintha saját magunk „mellett” élnénk. Rossz a közérzetünk, elégedetlenséggel állandó hiányérzettel küszködünk, holott sikereket érünk el. A lelkünk szomorú, mert olyan szabályok, programok, szerepek és belénk nevelt viselkedésminták börtönébe zárták. melyeknek tulajdon lényünkhöz a valóságban semmi köze.
Ily módon önmagunkon teszünk erõszakot, s aztán csodálkozunk, miért vagyunk betegek és boldogtalanok. De hiszen a lelkünk kiált a jogáért, hogy önmaga életét élhesse, minthogy küldetése éppen az, hogy önmaga legyen. Minden betegség és baj csupán jelzés: nem vagyunk önmagunk. Itt az ideje, hogy végre megadjuk magunknak a gondoskodást, figyelmet és szeretetet, ami nekünk kijár. Hagyjunk fel a régi szerepekkel, legyen bátorságunk ahhoz, hogy „önmagunk” legyünk, s akkor ismét egész emberré válunk, s egyben egészségessé!
A betegség az egység hiányának jele
A betegség tehát csupán külsõ, látható jele az egység hiányának. Amíg e hiányt meg nem szüntetjük, szükségünk van a betegségre mint hírhozóra. Mielõtt ugyanis testileg megbetegedtünk, egy sokkal mélyebb szinten már betegek voltunk, s az, amit betegségnek hívunk, tulajdonképpen nem más, mint a szervezet kísérlete a megbomlott egyensúly helyreállítására. Hiszen amit általában betegségnek hívunk, az nem maga a betegség, hanem a szervezetnek a szó igazi értelmében vett „információja” arról, hogy valami nincs rendben. Az egyensúly zavarát jelzõ üzenet „formát öltött”, s így információvá vált. S hogyan reagálunk mi erre? Megkíséreljük megsemmisíteni, s közben elfelejtkezünk arról, hogy a tulajdonképpeni betegséggel törõdjünk.
Ráadásul mindenki másként éli át betegségét. A materialista minden baját értelmetlennek, testét puszta „játékrontónak” véli, amivel egyszer szerencséje, máskor pechje van. A hívõ ember a vallási parancsok megszegése jogos következményeként fogja értelmezni betegségét, s gyógyulásért esedezik. Az ezoterikus hajlik arra, hogy a betegséget a karma-törvények érvényesülésének tekintse, míg az értelmiségi a baktériumok vagy vírusok által elõidézett fertõzés természetes következményérõl beszél.
A szellemileg érett ember viszont felismeri a látszat mögött rejtõzõ valóságot, így a betegséget következménynek tekinti, melyet meghatározott ok idézett elõ. Tudja, hogy semmi értelme nem lenne csupán a következményt, azaz magát a tünetet megszüntetni, hiszen az magától is megszûnik, amint az okot kiderítették és felszámolták. Felismeri és tiszteletben tartja a természet törvényeit, mert tudatában van annak, hogy a maga módján a természet is hozzájárul az egészség megõrzéséhez. Meg van gyõzõdve arról, hogy öntudata birtokában van tulajdon teste alapos ismeretének, és célratörõen kéri ki az intuíció tanácsait. Az ilyen ember nagykorú páciens, az orvos nála csupán tanácsadó, akinek a szaktudását hívja segítségül, hogy aztán a saját felelõssége tudatában hozzon döntést.
Aki egész életén át meg akarja õrizni egészségét, annak nem lehet elég korán hozzáfognia, nagyon sokan viszont nem is tudják, mit tehetnének a saját érdekükben. Pedig ebben az esetben a legegyszerûbb megoldás egyben a legjobb is.
Ha a kövérek kevesebbet ennének, az alkoholisták kevesebbet innának, a dohányosok leszoknának a dohányzásról, a lusták valamivel többet mozognának és mindenki helyesen lélegezne, pozitívan gondolkodna, jó könyveket olvasna és szemet gyönyörködtetõ dolgokat nézne, több életet tudnánk megmenteni és több betegséget meggyógyítani, mint a modern orvostudomány legköltségesebb eljárásaival együttvéve!
Ha tehát egészségesek szeretnénk lenni és maradni, ha régi testünk helyett újra vágyunk, akkor mindenekelõtt számûzni kell a tudatunkból minden betegségre és megöregedésre vonatkozó gondolatot. Némelyek abban a hitben élnek, hogy ha az ember kizárólag Istenre bízza magát, nyugodtan áthághatja saját törvényeit anélkül, hogy viselnie kellene tette következményeit. Az emberi test, szellem és lélek egészséges léte a szellemi örökségünk, és ha a teremtett világgal összhangban éltünk volna, sose ismertük volna meg a betegséget.
Akkor leszünk ismét „egészségesek”, ha az emberi természet mindannyiunkban meglévõ négy elemét, a szellemi, lelki, érzelmi és fizikai elemet harmonikus egységbe olvasztjuk, s ennek megfelelõen cselekszünk, összhangban a teremtett világgal.
Az életöröm nyitja nem az ifjúságban rejlik, hiszen az ifjúság egyben a tapasztalat hiányát is jelenti, márpedig errõl aligha szeretne bárki is lemondani. Az életöröm valódi titka az életerõben található, mely nem kötõdik meghatározott korhoz, de melyet erõsíteni lehet, megtartani sõt fokozni.
Mindenki szeretné megérni az öregkort, de senki sem akar megöregedni. Márpedig az életnek nem ad értelmet, hogy csupán azért öregedjünk meg, hogy beteggé és boldogtalanná váljunk, hiszen az emberek átlagosan ma sem élnek hosszabb ideig, csupán huzamosabban betegek. Míg a természettel kötött szerzõdésünket megtartjuk, a természet is megteszi a magáét.
Légy önmagad!
A legtöbb ember azzal van elfoglalva, hogy úgy cselekedjék, ahogy azt mások tanácsolják neki, legyen szó akár a szülõkrõl, a fõnökrõl vagy élettársról. Vagy éppen szöges ellentétét teszi annak, amit a környezete javasol. Mindkét viselkedés meglehetõsen ésszerûtlen. Végül is tette következményeit mindenkinek magának kell viselnie.
Ne kövesse tehát mestere, tanára vagy barátja tanácsát, hacsak valódi énje igent nem mond rá! Hallgasson mindig önmagára, hiszen minden tudás és bölcsesség Önben rejlik – mások csupán emlékeztethetik erre.
A valódi én viszont csupán akkor hajlandó együttmûködni, ha Ön megkéri erre, ha felszólítja, hogy vezesse Önt, s ha engedelmesen követi a szavát. Elég csupán egyetlen kérdést feltennie magának. Az elsõ ösztönös válasz, amit kap, a valódi énjétõl származik, a második már viszont erõsen az értelem befolyása alatt áll, míg a harmadikként vagy negyedikként érkezõ választ már kizárólag az értelem hozta. Ám mindig lehetõsége van újra kérdezni, s az elsõ válasz minden esetben a valódi énjétõl fog származni. Legjobb, ha rögtön kipróbálja ezt a módszert!
Mennyi idõt, pénzt és figyelmet fordít arra, hogy valóban önmagává váljék? És mennyi energiát öl olyan dolgokba, melyeket úgyis hátra kell hagynia ezen a világon? Milyen következmények vonhatók le ebbõl?
Mennyire szeretnénk, hogy a dolgok jobbra forduljanak, pedig a körülmények mindig tulajdon tudatunk függvényei, következésképp csak akkor tudnak megváltozni, ha tudatunkat, „belsõ képeinket” megváltoztatjuk. S ha jelenleg elégedettek is vagyunk az élettel, ez csak töredékrésze annak, amilyen lehetne és lennie kellene, ha mi valóban önmagunk lennénk.
Ha engem valaki más önmagamra emlékeztet, nem kell õt mindjárt piedesztálra állítanom vagy éppen elítélnem, hiszen mindkettõ kedvelt énjáték. Egyik esetben sem kell okvetlenül megváltoznom. Sokkal jobb, ha nem törõdöm a hírhozóval, inkább a hír igazságának hatolok a mélyére, és teszem, amit tennem kell.
De mit jelent voltaképpen, hogy az ember legyen önmaga? Ez alapvetõ kérdés, mely ahhoz a felismeréshez vezet, hogy az ember csak akkor lehet „egész”, ha önnön lényegét hiánytalanul megéli, s oly módon juttatja kifejezésre, hogy saját magával harmonikus kiegyensúlyozottságban képes létezni.
Hogyan lehetséges, hogy manapság egyre több a beteg ember, s egyre kevesebb azoknak a száma, akik tulajdon lényükkel összhangban élnek? Sokan közülünk szerepet alakítanak, megkísérelnek elérni egy ideált, melyet jobbnak vélnek jelenlegi létüknél. Így aztán sose tölti el õket elégedettség, mindig „rosszabbak”, mint amilyennek elgondolásuk szerint lenniük kellene, s e megfontolásból elutasítják önmagukat. Nem fogadják el igazi lényüket, arról nem is beszélve, hogy olyannak szeressék magukat, amilyennek jelenleg látszanak.
S ha ráadásul még beteg is, csak annál inkább-feltételezi, hogy valami nincs rendben saját személyiségével, valamit rosszul csinált, amiért a betegségével „bûnhõdik”.
Pedig milyen egyszerû dolog lenne egészségesnek lenni, hiszen csupán „épnek” kellene lennünk – ami annyit jelent: az embernek önmagává kell válnia, s úgy élnie, ahogyan most létezik. Hiszen csak így tudunk összhangban élni önmagunkkal, a bennünk mûködõ élettel, s egyáltalán, a létezéssel. Nincs többé ok és indok a betegségre.
De hát miért veszítettük el a bátorságot, hogy teljesen önmagunk legyünk? Miért vagyunk képtelenek elfogadni jelen létünket, miért öltünk magunkra e helyett szerepeket, ismétlünk unalmas kliséket, felelünk meg az elvárásoknak, miközben egyre elégedetlenebbek és betegebbek leszünk? Nem a valódi identitásunknak megfelelõen élünk, annak minden gyengeségéve! és hibájával. „Jól” akarunk mutatni, példaképek akarunk lenni, kedvezõ benyomást kívánunk kelteni, mindent helyesen csinálni – s észre se vesszük, hogy a „jó” és a „helyes” egyedül csak azt jelentheti, hogy a valóságnak megfelelõen élünk. Mégpedig a saját igazamnak megfelelõen úgy, ahogyan ez most nekem megfelel.
Lényegében arról van szó, hogy úgy tekintsünk magunkra, úgy cselekedjünk, hogy tisztelni tudjuk önmagunkat. Önbecsülés nélkül elégedetlenek vagyunk, hiányérzettel küszködünk, rossz a közérzetünk, szeretetlenségben élünk, pedig talán már sokat elértünk az életben. Hiányzik valami, valami „lényeges”.
A régi viselkedésformák és -minták elvetése
Önmagunknak hiányzunk! Ez teszi létünket diszharmonikussá, ez betegít meg – ezen a ponton kell elkezdenünk, ha valóban egészségesek, „épek” akarunk lenni. Fel kell hagynunk azzal, hogy viselkedésminták és elvárások szerint éljünk, meghatározott szerepeket alakítsunk, hiszen a lelkünk „megváltásért” kiált. Minden egyes betegség a lélek kiáltása, bensõnkbõl szóló felhívás, hogy végre olyanok legyünk, amilyenek vagyunk!
Amíg nem vesszük magunknak a bátorságot, hogy olyannak fogadjuk el magunkat, amilyenek jelenleg vagyunk, s így képesek legyünk jelen létünkbõl igazi énünk felé továbbhaladni, mindaddig diszharmóniában élünk – azaz betegen. Abban a pillanatban, hogy autentikusan tudunk viselkedni, megnyílik elõttünk a lehetõség, hogy felismerjük a veszélyes kliséket és akadályokat, elvessük, illetve átalakítsuk azokat.
Egészségesnek lenni annyi, mint harmóniában élni
Tulajdonképpen mit jelent „egészségesnek” lenni? Egészségesnek lenni annyit jelent, mint egésznek lenni, tökéletesen önmagam lenni úgy, ahogy itt és most létezem. „Egészségesnek” lenni továbbá azt is jelenti, hogy nincs mit elfojtanom, eltitkolnom, letagadnom, hanem teljesen jogaiba juttatom igazi lényem. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy szüntelenül figyeljem magam, vajon valóban az igazi énemnek megfelelõen élek-e, avagy minták, elvárások és szerepek szerint. Amennyiben az utóbbiakat felismerem, lehetõségem nyílik megszabadulni tõlük.
Harmóniában élni önmagunkkal és az élettel – ez egy további fontos elõfeltétele a testi és szellemi egészségnek. Hiszen aki nem igazi énjének megfelelõen él, az nem a valóságban és igazságban létezik, képtelen a harmóniára, léte diszharmonikus.
Egészségesnek lenni annyi, mint õszintének és tisztának lenni. Aki ámítja és meghazudtolja önmagát, diszharmóniában él. Ép és egyben egészséges tehát csak akkor lehetek, ha nincs bennem zavar, tisztátalanság, hazugság, s ami nagyon fontos, nincs bennem tagadás. Egy „nem” mindig arra utal, hogy az élet ellen vagyok, magam ellen dolgozom, s ezáltal megakadályozom az életerõ szabad áramlását. Egy bizonyos „nem” gyakran a betegség kiváltó oka lehet hacsak nem az önmagamra adott „igen”-bõl fakadt.
Aki tehát tisztában van önmagával, elfogadja tulajdon lényét, harmonikusan és jelen létének igazságában él, az összhangba került önmagával és az élettel, azaz tökéletesen „egészséges”!
A leghatásosabb gyógyító erõ a szeretet
A legnagyobb gyógyító erõ, amit az élet számunkra felkínál, a szeretet. Aki valóban képes szeretni, aligha betegedhet meg, hiszen a szeretet a legtisztább és leghatékonyabb gyógyító energia, ami csak létezik. Akit ez az energia – a szeretet – tölt el, annak az életében nincs helye betegségnek.
Ám valóban szeretni csak akkor leszek képes, ha megtanultam szeretni tulajdon énemet is. Az önmagam iránti, s egyben a bennem lévõ szeretetnek feltétel nélküli, szabad folyást kell engednem. Önmagamat viszont csupán akkor vagyok képes teljes szívbõl, lelkem legmélyébõl szeretni, ha valóban rátaláltam önmagamra, s ezáltal „méltó”-nak érzem magamat e szeretet elfogadására.
Ha valóban képesek vagyunk a szeretetre, akkor „egészek” vagyunk, s így épek és egészségesek. Az igazi szeretet ugyanis életünk legüdvös(séges)ebb és legnagyszerûbb vállalkozása. Csak ha elfogadtuk és szeretni tudjuk önmagunkat, vagyunk képesek e szeretetet másokra irányítani.
Az ilyen ember szabad folyást tud engedni szeretetének anélkül, hogy szüksége lenne másokra vagy birtokolni akarná õket. A másik ember iránti szeretet ugyanis nem olyan jegyekre irányul, melyek belõlünk hiányoznak, hanem igazi lényünk teljes tudatában minden feltétel és fenntartás nélkül képesek vagyunk odaajándékozni szeretetünket a másik „igazi lényének”.
Szeretni annyit jelent, mint adni – odaadni önmagunkat. Az önmagam iránti szeretet híd a valódi boldogság felé. A másik embert szeretni annyit jelent, hogy önmagához, vagyis az élethez vezetem õt, elõsegítem szellemi növekedését, hozzásegítem ahhoz, hogy megtalálja önmagát, hogy teljesen önmagává váljék.
A szeretet a legnagyobb gyógyító erõ, ami egyáltalán létezik. Elûzi a haragot és a félelmet, megteremti az életörömöt. A szeretet megmutatja az utat, segít rajta végigmenni, õ maga ez az út. Amennyiben megértõ szeretettel fordulok önmagam és az egész világ felé, az élet ismét akadálytalanul áramolhat bennem, mert összhangba kerültem tulajdonképpeni létemmel.
Kezdjünk el tehát szeretni! Adjunk esélyt magunknak az életre, oly módon, hogy valóban önmagunk vagyunk, önmagunkká kezdünk válni, s így önmagunknak és az életnek szabadságot biztosítunk. Ez az egészséges, teljes, tökéletes élet alapja. Csak ha megtanultunk teljességben élni, tökéletesen önmagunk lenni, akkor teljesül az igazi szeretet mûködéséhez szükséges elõfeltétel. Így leszünk képesek mozgósítani a rendelkezésünkre álló leghatékonyabb gyógyító erõt.
Amennyiben egyértelmû ,,igen”-t mondunk önmagunkra, ez az Igen átitatja egész létünket, tükrözõdni fog életmódunkban. Hiszen a testnek nem lesz többé szüksége arra, hogy üzeneteket küldjön, melyekhez fájdalom társul a célból, hogy felfigyeljünk rájuk, ahelyett hogy tudomásul se vennénk õket.
Csak akkor kínoz minket fizikai vagy pszichikai eredetû fájdalom, ha nem az igazi énünknek megfelelõen élünk. Szabadon dönthetünk az életünk irányáról, hiszen egyedül mi vagyunk felelõsek önmagunkért és a sorsunkért. Az élet csupán tükörkép, ugyanúgy, ahogy a testünk is az, tulajdonképpeni énünk kifejezõdése. Testünk és életmódunk jellege csupán azt jelzi, mennyire élünk harmonikus összhangban önmagunkkal, mennyire vagyunk valóban önmagunk. Ha õszintén önmagam adom, azaz megadom magamnak a szabadságot, hogy az legyek, aki valóban vagyok, akkor az élet is szabadon áramolhat bennem – és egészséges vagyok.
Ha szívünk mélyébõl élünk, itt és most, elfogadva magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, határtalan bizalommal, telve szeretettel, õszinte érzelemmel és örömmel, akkor megélhetjük az örök élet pillanatait. Önmagunk folytonos átalakítása ugyanis transzformáció, minden pillanatban szüntelen megújulás.
A betegség mindig az élet tökéletlenségét jelzi. Az élet lényege ugyanis az érettebbé válás, egyre fokozódó közeledés igazi énünkhöz. Ez megkívánja, hogy minden pillanatban nyitottak legyünk és készek egyre mélyebbre hatolni az életbe. Bármely pillanatban készen kell állnunk arra, hogy elvessük „régi énünket”, s engedjük megszületni az „újat”. Ebben áll életünk értelme, itt és most.

A betegség kialakulása

Betegség alakulhat ki, ha
– abban a hitben élek, hogy „hibát” követtem el, ezért elítélem önmagam, kételkedem magamban. Pedig nem létezik jóvátehetetlen hiba, hiszen azért élünk, hogy szüntelenül tanuljunk, hogy legnagyobb hibánknak önnön létezésünk tökéletlenségét tartsuk. Ügyeljünk tehát arra, hogy ne kövessük el újra meg újra a legnagyobb hibánkat! Önmagunkká kell válnunk, ez a feladatunk s egyben életünk beteljesülése is. Tulajdon létünk tudatában élni, tökéletes elégedettségben, minden hiányérzet nélkül – mindez arra utal, hogy nem követtünk el „hibát”.
Betegség alakulhat ki, ha
– szembeszállók természetszerû lényemmel. Minthogy nem úgy élek, ahogy voltaképpen élnem kellene, hibáimat kivetítem a környezetemre, s kifogásolom ezt vagy azt. Márpedig ez a negatív hozzáállás kihat az életre. Diszharmóniában élek – állandó „háborúskodásban” önmagammal és az élettel. Szüntelenül hadakozom valami ellen, minthogy én nem önmagam vagyok, nem igazi énemnek megfelelõen élek.

Betegség alakulhat ki, ha

– diszharmóniában élek. Hiszen nem az „vagyok”, aki én vagyok. Más dallamot játszom, hamis hangot ütök meg, nem vagyok összhangban az élet zenéjével, a bennem rejtõzõ dallammal. Valahányszor szerepet alakítok, hamis hangot ütök meg.
Betegség alakulhat ki, ha
– hadakozom valamivel. De csak akkor hadakozhatom valamivel, ha zavar valami önmagamban, vagyis ha kifogásolok valamit önmagamban vagy önmagamon. A valóságban viszont az bánt, hogy nem úgy élek, amilyen vagyok. Szembe kell szállnom „hibás” létemmel.
Betegség alakulhat ki, ha
– hiányérzetben élek, s nem az élet teljességében, nem természetszerû létem egységében. Amint személyiségem egy részén erõszakot teszek oly módon, hogy szerepeket játszom, elvárásokat vagy tõlem idegen viselkedésmintákat követek, igazi énem szenved hiányt, ezért nem élhetek kiegyensúlyozottan.
Betegség alakulhat ki, ha
– bûnben élek. Bûnben élni annyi, mint az elszakítottság állapotában létezni, vagyis nem egységben, hanem kettõsségben. A mi felfogásunkban a bûn az elszakítottság képzete, az én és a te, a jó és rossz egymástól, valamint önmagamnak önmagamtól való elszakítottsága, ha én nem önmagam vagyok. Valahányszor adott énemtõl eltávolodom, azaz elszakadok, bûnben élek, s ezért diszharmóniában. Mindez alapot szolgáltat betegségemhez.
Betegség alakulhat ki, ha
– nem szeretek! Hiszen ha képtelen vagyok a szeretetre, önmagamat se szeretem, nem fogadom el magamat olyannak, amilyen vagyok, vagyis „nem”-et mondok. Márpedig minden egyes „nem” betegséget idéz elõ. Az igazi szeretet annyit jelent, mint „igen”-t mondani, igent az életre és a szabadságra. A szeretet egyben Isten legfontosabb parancsa, alapvetõ szellemi törvény.
Betegség alakulhat ki, ha
– nem vagyok elégedett. Elégedetlen akkor vagyok, ha tulajdon énemnek hiányzik valami, ha nem vagyok egészen olyan, amilyen valójában Itt és Most vagyok. A kielégítetlenség annyit jelent, hogy önmagam hiányát érzem, nem az élet teljességében élek, képtelen vagyok magamat egészen átengedni neki. A következmény „árnyékérzet” és betegség.
Betegség alakulhat ki, ha
– másképp élek, mint ahogy tulajdonképpen akarok, mint amit helyesnek tartok. Ezáltal önmagamat tagadom meg, valótlanságban élek, következésképp diszharmóniában saját belsõ lényemmel. Bátorságra van szükségem ahhoz, hogy elfogadjam igazi énemet.
Betegség alakulhat ki, ha
– nem élek, vagyis nem engedem, hogy az élet árja szabadon és akadálytalanul áramolhasson keresztül rajtam. Ha belsõ gátlásaim vannak, ha belsõ elgondolások alapján élek, szerepeket játszom, kizárólag az értelem szavát és mások elvárásait teljesítem – egyszóval, ha az élet energiái nem képesek bennem szabadon kibontakozni, akadálytalanul áramolni úgy, ahogyan most kellene –, akkor azt kell mondanom magamról, hogy nem élek. Valóban élni annyit jelent, hogy egészen önmagam vagyok, minden vonatkozásban és feltétel nélkül.
Betegség alakulhat ki, ha
– tisztázatlan ügyeim vannak, ha például valakinek nem bocsátottam meg, hanem továbbra is szemrehányással illetem, neheztelek rá, sõt vádolom. Ha környezetemmel rendezetlen a kapcsolatom. Rendezetlen ügyeim vannak önmagammal, például olyan viselkedésminták, szerepek, homályos bûntudat vagy viselkedésformák, melyek nem illenek hozzám. „Árnyékok” vannak bennem, olyan helyek, ahol nem teljesen önmagamat adom. Az árnyékok viszont betegséget eredményeznek. Ha tehát valakivel nem tudok kijönni, fel kellene tennem magamnak a kérdést, hol nincs bennem rendben valami, miért okolom önmagamat, miért érzem magam hibásnak.
Meg kellene kérdeznem magamtól: „Mire akar mindez ráébreszteni, milyen vonatkozásban, énem melyik pontján nem élek úgy, ahogy a valóságban vagyok?”
Betegség alakulhat ki, ha
– nem vagyok könnyed és eleven, valami nyomaszt. Ide sorolhatók bizonyos problémák, melyeket nem oldottam meg, dolgok, melyektõl még mindig nem szabadultam meg, pedig már rég nem tartoznak hozzám, szerepek, melyeket eljátszom, bár nem én vagyok, minták, melyekhez igazodom, pedig már réges-rég elavultak és nem érvényesek. Mindaz, ami itt és most nem tartozik többé hozzám, mégis együtt élek vele. ragaszkodom és igazodom hozzá, mindaz teherként nehezedik rám. mert rengeteg energiámat leköti, s ezáltal az élet szabad áramlását akadályozza bennem. Mindez alapul szolgálhat a betegség és szenvedés létrejöttéhez.
Betegség alakulhat ki, ha
– megpróbálok „normális” lenni. Ebben az esetben nem a saját belsõ valóságomnak, hanem a külvilág elvárásainak megfelelõen élek. A külvilág viszont csupán saját belsõ valóm tükörképe. Én formálom a környezetemet, ezért is kell önnönmagamhoz igazodnom, különben diszharmóniában élek a bennem létezõ igazi élettel.
Betegség alakulhat ki, ha
– az élet feladatait nem teljesítem, nem oldom meg. Egy feladatot mindig az élet ad fel nekem, hogy további lépés megtételére késztessen. A problémák és nehézségek arra kényszerítenek, hogy újabb lépéssel közelebb kerüljek igazi énemhez. Legfontosabb feladatom, hogy önmagam legyek, s minden pillanatban közeledjek önnön valómhoz. Ha nem teszem meg a szükségszerû lépést, az élet a betegségen és szenvedésen keresztül figyelmeztetni fog.
Betegség alakulhat ki, ha
– nem élek békében önmagammal, illetve a környezetemmel, elégedetlen vagyok magammal és másokkal. Önmagammal akkor vagyok elégedetlen, ha bensõmben „hadakozom”, szembeszállok tulajdon énem egyik vagy másik vonásával. Elégedetlenségem azt is elárulja, hogy nem aszerint élek, amilyen valójában vagyok. Amennyiben én önmagam vagyok, békében élek önmagammal, s ezt a békét képes vagyok átvinni a környezetemre is. Békében lenni annyi, mint harmóniában élni – azaz épen és egészségesen.
Betegség alakulhat ki, ha
– nem vagyok szabad, hanem elképzelésekhez, kívánalmakhoz, elvárásokhoz igazodom, nem önmagamat adom, ahogy itt és most vagyok.
Betegség alakulhat ki, ha
– nem Itt és Most élek. Hiszen az élet csupán a jelenben képes létezni. Ha a múltból élek, a múltat folytatom, pedig az már halott. Ha viszont már a jövõben élek, akkor olyan idõben létezem, ami még meg se született. Valóban élnem csak a jelenben lehet, hiszen az élet természete folytonos áramlás, az egyik pillanatról a másikra történõ szakadatlan változás. Ha gondolatban más helyen élek, mint ahol jelenleg vagyok, azaz nem itt és most, akkor a gondolataim se önmagam körül fognak keringeni, hanem más személyeknél vagy dolgoknál fognak elidõzni, ami megakadályoz abban, hogy önmagam legyek. Ez esetben az élet se lesz képes oly mértékben átjárni engem és létezni bennem, amennyire ez az életnek joga. Valahányszor nem Itt és Most élek, elszalasztom a lehetõséget, hogy olyannak fogadjam el magam, amilyen most vagyok. Alkalmam se adódik, hogy olyan legyek, amilyen ebben a pillanatban és ezen a helyen vagyok. Az élet viszont szabad folyást követel, különben akadályok és korlátok akasztják meg és gátolják – s ez betegséget okoz.
Minden betegség mögött probléma húzódik
A betegség nem más, mint egy probléma megnyilvánulása, kifejezési formája. Azon lehetõségek egyike, melyet az élet vesz igénybe, hogy jelezze nekünk, valami nincs rendben, nem olyanok vagyunk, amilyenek igazából vagyunk.
Amennyiben nem értjük meg a test nyelvét és üzenetét – következésképp egyáltalán nem reagálunk rá – az élet a problémák másféle kifejezési formáihoz fog folyamodni, melyeket a mi érdekünkben hív létre, hogy végre felébredjünk és kutatni kezdjünk, hogy végre éberek legyünk s nekifogjunk keresni az élet értelmét, s egyben az önmagunkhoz vezetõ utat.
Ám nem csupán a test betegedhet meg; betegség mutatkozhat a munkánkban, a társas kapcsolatokban, a családban, az anyagi helyzetben vagy a vallási beállítottságban, a józan ész vagy az érzelmek területén is. Az ember számos szinten betegedhet meg, a betegség viszont egyedül arra utal, hogy az élet egy bizonyos területén képtelen szabadon áramolni, hogy valahol akadály vagy hiány áll fenn.

A probléma mindig értem létezik

Milyen gyakran jelentettük már ki életünkben: „Én már csak ilyen vagyok”, vagy „Ilyen a világ, nincs mit tenni.” De valóban nem lehet tenni semmit? Ha én nem tudok változtatni rajta, akkor ki fog? Gyakran megtörténik, hogy amit mondunk, az valójában nem a saját véleményünk, hanem valaki másé. Ha elfogadjuk és a magunkévá tesszük, meghatározza egész életünket.
Ha értésünkre adták, hogy „Éjjel ne járj az utcán”, „Ne bízzál meg idegenben!”, vagy „Az emberek lépten-nyomon becsapnak”, ha ilyen szellemben neveltek fel, akkor tulajdon életünk ennek megfelelõen alakul majd. Lépten-nyomon gondolkodásunk helyességét igazoló bizonyítékokra fogunk bukkanni. Ám ha azt tanították nekünk, hogy „A szíve mélyén minden ember jó”, és „Mindenütt szeretet uralkodik”, illetve „Alapjában véve minden és mindenki a te érdekedet szolgálja és neked segít”, akkor életünk folyamán mindenben ennek az igazolását látjuk. Az élet meg a különféle dolgok tehát nem így vagy úgy léteznek, hanem kizárólag oly módon, amilyennek én képzelem õket. Már Jézus is megmondta: „Legyen hitetek szerint!” E régi igazság mit sem veszített érvényességébõl. Ma legfeljebb így fogalmaznánk meg: „A tudás megállapítja, a hit megteremti a tényeket.”
Tekintsen tehát egy pillanatra önmagába, és vizsgálja meg a gondolatait. Mire gondol jelenleg, s mindenekelõtt hogyan gondol rá? Ebben a pillanatban is résztvevõleg alakítja tulajdon jövõjét, akár tud róla, akár nem, akár tudatosan, akár öntudatlanul csinálja. S bármely pillanatban képes megváltoztatni gondolkodása irányát, s ezáltal az egész életét. Senki más se gondolkodhat Ön helyett, senki se avatkozhat be e belsõ folyamatba, hacsak Ön engedélyt nem ad rá.
Lássa be, hogy a döntés az Ön kezében van, hogy bármely pillanatban nekifoghat élete tudatos megtervezésének, s ezzel egészségének és sorsának teljesen új irányt adhat. E hatalmunk viszont kizárólag a jelenben érvényesül. A tegnapon többé már nem változtathatok, a holnapot pedig egyedül itt és most szabhatom meg. A tegnap halott, a holnap még meg se született, én most (és csakis most) élek! Most minden lehetõség a kezemben van. A gondolatok és a tettek, melyekrõl most döntök, a holnapomat határozzák meg. Mindegy, mi volt, bármilyen hibát követtem is el, most mindent helyrehozhatok. Ám ha a „szükségszerû” lépést nem teszem meg, rákényszerítem az életet, hogy problémát állítson elém. A probléma mindig az élet által nekem szánt feladat, az adás gesztusa rejlik benne, az adományé, az ajándéké.
A problémák tehát feladatok – s mindig fel is szólítanak arra, hogy valamit adjunk fel! De feladni csak azt tudom, ami nem az enyém. Valahányszor problémám adódik, mindegy, milyen formában és szinten, fel kellene tennem magamnak a kérdést: „Hol kellene most valamit feladnom, valamitõl megszabadulnom, ami megakadályozza, hogy olyan legyek, amilyen jelenleg valóban vagyok?” Egy probléma, legyen az betegség vagy valami más, arra utal, hogy én nem önmagam vagyok. Az élet a problémán keresztül szólít fel, hogy azt, ami nem én vagyok, feladjam, azaz felismerjem, tudatosítsam és önmagam érdekében lemondjak róla – átalakítván így a „régi” énemet –, s ezáltal a betegség kiváltó okát megszüntessem.
Az élet a problémák számos válfaját képes „kigondolni”. Jelentkezhet a probléma egy partner személyében, valamilyen életkörülmenyben vagy éppen betegségben. De minden esetben szembesíti az embert azzal az energiával, ami segíti, hogy az önmaga felé vezetõ úton kizárólag most lehetséges lépést megtegye. Rendelkezhet például a partnerünk bizonyos jellemvonásokkal, melyek nekünk tetszenek és hozzá is tartoznak igazi énünkhöz, bár még nem éltünk velük. Vagy lehetnek olyan tulajdonságai, melyeket nem sokra értékelünk, sõt elutasítunk, mert zavarnak és felmérgesítenek minket. Mindez viszont csupán ráirányítja a figyelmünket egy bennünk létezõ hiányra, problémára, amelyet észre kellene vennünk, felül kellene vizsgálnunk, hogy összhangba hozzuk magunkkal. Az élet tehát egy probléma révén „rákényszerít” minket arra, hogy önmagunk újabb részletét ismerjük fel, hogy még inkább „önmagunk” legyünk.
Ráadásul a probléma mindig értem létezik, igazi énem érdekében. Önmagamat segít megtalálni, amennyiben szembesít valamivel, valami lényegeset tudatosít bennem, hogy még egy lépéssel közelebb kerülhessek önmagamhoz – egyre inkább önmagam legyek.
Amennyiben a feladat betöltötte küldetését, azaz a probléma megoldódott, nekünk is meg kell szabadulnunk a problémától. Ez egy partnerra is érvényes. Ha a társas viszony betöltötte hivatását, azaz a másik többé már nem tükrözi énem egy részét, melyet elvetnem vagy integrálnom kellene, akkor talán jobb, ha búcsút veszek a társamtól, mert az élet egy másik, hozzám most jobban illõ, megfelelõbb dolgot vagy partnert tartogat számomra. Ha ilyen esetben nem biztosítunk szabad folyást az életnek, az erõszakos szakításhoz vezet, melyet az életnek kell elõidéznie akár betegség formájában is.
Ami nem a miénk, azt nem tudjuk megtartani. Ez a törvény mindig érvényesül. Valójában a betegség is olyasmi, ami nem tartozik igazi valónkhoz. Ha betegek vagyunk, ez azt jelenti, hogy még mindig ragaszkodunk valamihez, képviselni akarunk valamit, vagy annak hisszük magunkat, amihez a valóságban egyáltalán nincs közünk. A betegség jellege világosan jelzi, „mitõl” nem szabadultunk még meg, „mi” akadályozza, hogy igazán önmagunk legyünk.
A betegség mindaddig velünk marad, míg bizonyos „dolgokat”, azaz létünk meghatározott vonatkozásait, továbbra is magunkkal cipelünk, pedig nem tartoznak hozzánk. Ha egészen önmagunk vagyunk, olyannak is mutatkozunk, amilyenek a valóságban vagyunk: épnek, egészségesnek és tökéletesnek.
Elvenni valakitõl csak azt lehet, ami nem tartozik valódi lényéhez. Igazi énjét az ember nem veszítheti el, s nem is foszthatják meg tõle. Minden más csupán látszat és illúzió, mely egy napon óhatatlanul az enyészeté lesz, hisz akkor már csak az Én fog létezni.
Én vagyok az út és a cél
A legbiztosabb jele annak, hogy még a keresés állapotában vagyok, hogy az életet még nem engedtem teljesen szabadon, az akarat. Az akarat köztem és az élet beteljesedése között áll.
Mindaddig, amíg akarok, következésképp ragaszkodom valamihez, a kezem – képletesen szólva – ökölbe van szorítva. Képtelen vagyok elfogadni a lét teljességét, korántsem vagyok nyitott az élet ajándékai iránt, nem vagyok készséges önmagamhoz.
Amennyiben valóban önmagunk vagyunk, akkor nyitottak és készségesek vagyunk az élet teljességének befogadására, akkor ölünkbe fog hullani a siker, hiszen önnön lényegünk tölt el bennünket – és önnön lényem szerinti létezésembõl ered a teljesség. Ez a rezonancia törvénye.
Minden pillanat új lehetõséget kínál (a kegyelem törvénye), hiszen minden egyes percben egy újabb „Itt és Most” adatik nekünk – újabb alkalom arra, hogy önmagunk legyünk.
Mondanivalónkat a következõ példával világíthatjuk meg. Az autó önmagában holt anyag, saját erejébõl képtelen a mozgásra. Létezõ dolog, ám szüksége van valakire, aki birtokába veszi és mozgásba hozza. Velünk, emberekkel, hasonló a helyzet. Mindig is léteztünk, és mindig is létezni fogunk. De hogy élünk-e, az tulajdon döntésünktõl függ. Birtokba kell vennem, meg kell ismernem önmagam, valóban önmagammá kell válnom, mint ahogy muszáj autóba ülnöm ahhoz, hogy egyáltalán elindíthassam. Éppen ezért szólít fel oly sok lelki tanítómester arra, hogy hatoljunk bensõnk legmélyére, hogy aztán képesek legyünk „mûködni”, azaz bensõnktõl vezettetve igazi énünket éljük.
Vezetéskor szüntelenül figyelnem kell, hogy képes legyek reagálni a körülmények és helyzetek változásaira, például a városi forgalomban. Autóvezetéskor sem lehet a múltban élni vagy a jövõbe utazni – teljes egészében „Itt és Most” kell létezni, különben baleset történik. A betegség sem más, mint egy „baleset”.
Ez a példa tehát arra utal, hogy az ember az élet részét képezi, és összhangban kell élnie a környezõ világgal. Minden pillanatban egész lényünkkel az „Itt és Most”-ra kell összpontosítanunk, önmagunkat kell adnunk, hiszen körülményeink formálásában tulajdonképpeni lényünké a vezetõ szerep. Az élet követi az „amilyen a belsõ, olyan a külsõ” szellemi törvényét. Ha tehát agresszív „autóvezetõ” vagyok, akkor kizárólag agresszív közlekedõkkel vagy – amennyiben agresszív indulataimat elfojtottam – az „árnyékommal” fogok találkozni.
Manapság sajnos az a helyzet, hogy a gyakorlati orvostudomány szinte kizárólag a betegséggel foglalkozik, valahogy úgy, mint a szerelõ a mûhelyében: csak akkor javít, ha valami már tönkrement. De hogy gyakran a vezetõ a hibás abban, hogy valami elromlott, s talán nem ártana rávenni, hogy ne vezessen olyan „vadul”, vagy idejében töltse utána az olajat, erre csak elvétve gondolnak, hisz végül is ez nem az õ feladatuk. Kizárólag az „anyaggal” foglalkoznak, az autóval, a testtel. Márpedig nem az autó hibája, hogy berozsdásodott, hanem a tulajdonosa hanyagolta el – éppúgy, mint a test esetében. Hason

.

A parlagfû, mint rákgyógyszer?
A bükki Fûvesember Szabó Gyuri bácsi elõadása 66 perces film

.

A Parlagfû, mint csodaszer (avagy a gyógyszergyárak ellensége) 7 perces film

.


RáKérdés - Dr.Weixl-Várhegyi László - film 44 perces