"Halálközeli élmények" és egyéb érdekességek

Halálközeli élmény

Elõzni kezdtem és eleinte szinte biztos voltam benne, hogy megcsinálom. Mikor a pótkocsis teherautó mellé értem úgy középtájra, észrevettem, hogy a szembejövõ személykocsi túl gyorsan közeledik felém. A francba - gondoltam és padlóig nyomtam a gázpedált. Megcsinálom, megcsinálom! - mondogattam egyre hangosabban. Gyerünk, gyerünk, te szemét, gyorsulj, te ócskavas! Villogni kezdett a szembejövõ kocsi, de már nem volt visszaút.

Rémülten ezt kiáltottam: Isten most segíts! Jézus segíts rajtam! - ordítottam most már torkom szakadtából. Halálfélelmem volt. Innentõl kezdve gyorsan történtek a dolgok, egy mozdulattal balra kaptam a kormányt, arra számítva, hogy kisiklok majd a szántóföldre és megúszom valahogy. Pechemre a szembejövõ is ugyanezt gondolhatta, mert ugyanarra táncolt ki az autója, amint az enyém és ennek az lett az eredménye, hogy a két autó frontálisan ütközött egymással.

Óriási csattanás és rápördültem az útra, úgy forogtam, mint a ringlispíl. A jobb elsõ tetõtartó oszlop úgy rácsuklott a fejemre, mint a tangóharmonika. Idõm sem volt felfogni, mi történik velem, mert mire egyet gondolhattam volna, már valahol máshol szálltam a kocsi felett. Alattam még hömpölygött az autóm, de én mintha már nem is lettem volna benne.
Csak szálltam-szálltam, úgy öt méterre a roncs felett. Mikor átvillant az agyamon, mi is történik valójában velem, azt gondoltam: Úristen, most meghaltam, vagy álmodok? Az elõbb még nagyon is fenn voltam!?... Mennyire más volt onnan nézni a történteket!

Azt gondoltam: Hogy van ez? Az elõbb még vezettem a kocsimat, most meg itt dekkolok öt méter magasságban, és nézem a saját halálomat. Mi a franc történik itt?! Aztán észrevettem, hogy oda szállok, ahová csak akarok. Közben megálltak az utánam jövõ autók és sietve odaszaladtak a roncshoz, mivel az én kocsim sokkal rosszabbul járt, mint a szembejövõ autó. De mint késõbb kiderült, ez csak a látszat volt, mert a másik autó vezetõje kikerült a szélvédõn, és haldoklott az úttest szélén.

Körbevették õt is és a roncsot is, amiben én voltam. Ami ez után következett, az nagyon meglepett. Láttam, hogy az a másik férfi kiszáll a testébõl, és odaszáll hozzám.

Azt mondta: Látod mit csináltál? Én nagyon zavarba jöttem és azt feleltem: Látom, de kérem, ne haragudjon rám. Erre õ: Nem haragszom rád, mert ennek így kellett lennie, most megyek, de te még visszamehetsz, mert érted imádkoznak ott lent.
Valóban - gondoltam, mert lent egy nénike imádkozni kezdett a roncs felett, hogy ne haljak meg ilyen szörnyû módon, hiszen olyan fiatal vagyok még. Érdekes módon nem hallottam az õ hangját, inkább csak valahogy éreztem a gondolatait, melyek õszinték voltak.

A férfi egyre távolabb került a baleset helyszínétõl, nem láttam, csak éreztem, mint ahogy azt is éreztem, hogy valami húz a roncshoz engem és a következõ pillanatban, mintha lezuhantam volna, egyenesen a roncsba. A pillanatnyi emlékem a fájdalom és a még szörnyûbb fájdalom volt. Amikor elmondták nekem, hogy a másik autó sofõrje meghalt, akkor én már ezt rég tudtam.
Árvai Attila: Halálközeli élmények magyar földön
Forrás:http://osero.hu/erdekes

Halálközeli Élmény: Karsay István

1989-90 években történt egy motorbalesetem. Fõútvonalon közlekedtem a belvárosban, a barátom lemaradva mögöttem jött. Egy lámpánál szokás szerint "kilõttem" és száguldottam az úton. Szerintem 80 km-es sebességgel mehettem, amikor jobbról egy zárt Zsuk típusú autó nem adott elsõbbséget és féktávolságon belül elém vágott. Érdekes módon utólag nem emlékeztem semmire, az egész olyan volt, mintha már a baleset elõtt egy másodperccel nem lettem volna a testemben. Nem éreztem a csattanást, pedig belefejeltem az autó falába. Szerencsére volt rajtam bukósisak. A következõ emlékem az volt, hogy a testem fölött lebegek. Láttam, ahogy a tömeg körbeállt és a mentõsök szóltak nekik, hogy menjenek messzebb. Láttam, ahogy fölém hajolva valamit csináltak velem, gondolom élesztgettek, de eltakarták a testem. Ezzel szinte egy idõben halottam, hogy egy öreg néni imádkozik értem.
Érdekes volt fentrõl szemlélni az eseményeket, de azt, hogy mennyi ideig tartott az egész, azt szinte nem is érzékeltem. A második emeleti ablakból is kihajolt egy ember, az volt a furcsa benne, hogy szinte derékig kilógott az ablakból és nem vette észre, hogy mellette vagyok.

A következõ emlékem az az volt, hogy betesznek a mentõautóba és egy sötét helyre kerülök. A sötétben egy maghatározhatatlan kedves hang megszólalt: "nem jött el még a te idõd. Ez egy véletlen baleset volt. Kelj fel, nincs semmi bajod, meg vagy gyógyulva".

A mentõautóban magamhoz tértem fel akartam ülni a hordágyon. A mentõsök visszafektettek mosolyogva a kezükkel, hogy azért ezt nem kellene csinálni, az elõbb még meg akartam halni. Közöltem velük, hogy semmi bajom. Mikor megérkezett a mentõ és kinyitották az ajtaját, felkeltem minden tiltakozásuk ellenére. Fájt és sajgott minden porcikám, az õ segítségükkel szálltam ki a mentõautóból, elutasítottam a hordágyat.
Az orvos nagyon meglepõdött és beültetett egy kezelõbe. Pár perc múlva teljesen magamhoz tértem. A tiszta tudatommal és beszédemmel annyira megzavartam az orvost, hogy olyan egyszerû az alapvetõ vizsgálatokat is elmulasztotta, mint koponyaröntgen. Csak annyit látott, hogy jól vagyok. Közölte, hogy megfigyelésre bent kellene maradni egy pár napig. A gyerekkori mandulamûtétem kivételével és a látogatásokat leszámítva soha sem voltam kórházban, most sem akartam ott maradni.

folytatása a következõben

folytatása az elõzõnek

Kérdeztem az orvost, hogy miképpen tudnám ezt elkerülni. Rám mosolygott és rámutatott a hátsó kijáratra. Közölte, hogy most valamiért fel kell mennie az emeletre, he én közben eltûnök a rendelõbõl akkor õ már nem tehet semmit. Elbúcsúztunk egymástól és én véletlenül eltûntem a hátsó kijáraton. A mögöttem jövõ motoros barátom közben végig szemlélte a balesetet. A motorom roncsait a közelben lévõ irodám mellett lévõ garázsba tolta, majd miután a mentõsöktõl megtudta, hogy hol vagyok értesítette a családomat, majd üdítõkkel felfegyverkezve bejött hozzám a korházba, ahol közölték a legnagyobb meglepetésre, hogy eltûntem.

Visszajött az irodába, ahol megtalálta a nyomaimat, majd rövid gondolkodás után a sarki kocsmába bement, ahol éppen magamban ünnepeltem egy nagy korsó sör társaságában a fura balesetet.
Az élményeimrõl nem beszéltem senkinek, legalább nyolc év telt el, mire el mertem mondani, pontosabban leírni és beszélni mertem róla, de addigra már olvastam a témáról könyvet és a helyére tudtam tenni az eseményeket. Annyi még hozzá tartozik a dologhoz, hogy a évek múlva álmomban "levetítették" a balesetet és szinte minden szögbõl végig kísérhettem az egész eseményt.

Másnap felhívtam telefonon a barátomat és elmeséltem az álombeli eseményeket. Megdöbbenve hallgatta, mert olyan dolgokat mondtam el, amit csak egy kívülálló láthatott. Fontos momentum az is és itt volt jelentõsége az elmaradt koponyaröntgennek, hogy egy év után megfájdult a bölcsességfogam, megröntgenezték, és kiderült, hogy az elmúlt idõszakban volt egy álkapocs repedésem és nem vettem észre.
Ez most fontos volt, mert a bölcsességfogam a balesetben hosszában kettétört és nehéz volt kivésni, mert fent állt a veszély, hogy újra eltörik, így fogsebészeti eljárás keretén belül óvatosan véste ki egy orvos barátom azzal a lehetõséggel, hogy esetleg egy rossz ütés miatt össze kell drótozni az állkapcsom. Szerencsére nem kellett.
(Karsay István)

Testelhagyás

Sok évvel ezelõtt, amikor egyszer hazaértem az iskolából, nagyon fáradtnak éreztem magam, és úgy döntöttem, lepihenek egy kicsit. Ahogy a szobámban feküdtem, olyan kimerültnek és nehéznek éreztem magam, hogy képtelen voltam ébren maradni.

Közvetlenül azelõtt, hogy teljesen elaludtam volna, "éreztem", hogy kijövök a testembõl. A legjobban úgy tudnám leírni ezt az érzést, hogy "ki lettem porszívózva" belõle.

Fájdalommentes volt. Azonnal tudatára ébredtem annak, hogy felszálltam a mennyezetig, és most a testemre nézek le. Kicsit össze voltam zavarodva emiatt, de nem sokáig. Ráébredtem, hogy tökéletes tudással rendelkezem az egész létezésrõl. A lehetõ legmagasztosabb szeretet sugárzott át rajtam, és elterelte gondolataimat az ágyon fekvõ testrõl. Nem én voltam az már még ha tudtam is, hogy valaha én voltam.

Nem volt idõ nem volt félelem.

Éreztem, hogy "mások" kommunikálnak velem bár nem láttam senkit. De nem is használtam itt szemeket. Nem is hallottam senkit. De nem is használtam itt füleket. Egy elmémben lévõ tudatosság révén voltak jelen ezek a lények. Mentálisan kommunikáltunk egymással. Mindannyian tudtuk, hogy mit gondol és érez a másik.

Azért voltak ott, hogy irányítsanak, vezessenek engem. Egy szívdobbanásnyi idõ alatt, már ha egyáltalán volt idõ, egész "elõzõ" életem lepergett elõttem, mint egy film. Amellett, hogy tudatában voltam a körülöttem zajló történéseknek, tudatában voltam azoknak is, akikkel kapcsolatban álltam korábban az életemben, sõt személyesen éreztem az érzelmeiket. Volt néhány, amire nem voltam büszke. De megbocsátást nyertem. Ajándékként ért a kegyelem.

Eszembe jutott a családom úgy éreztem, nagyon zaklatottak lennének, ha itt maradnék ezen a szép helyen. Nem értenék meg az örömömet. Bár ez még a jövõ volt abban az életben, amit most ismerünk, láttam apámat, amint siratja a halálomat. Úgy ítéltem, vissza kell jönnöm.
Mielõtt visszatértem volna a testbe, amit ismerek, a segítõk megnyugtattak, hogy minden rendben lesz vissza fogok térni. És majd ha legközelebb meghalok, akkor maradok. Nagy örömmel töltött el ez a tudás.
(forrás:lélekvándor.hu)

folytatása a következõben

.
folytatása az elõzõnek

A visszatérés már korántsem volt olyan kényelmes a testbe, mint az elhagyása. Bárcsak megfelelõ szavakat tudnék találni erre a visszatérésre olyan volt, mintha "visszavágódtam" volna. Levegõért kapkodtam, és börtönben éreztem magam a testben, ami az enyém volt. Fokozatosan kezdtem kényelmesebben érezni magam.

Megrendített a történtek valóságossága. Ugyanakkor mégis a béke érzése töltött el. Úgy gondoltam, nem oszthatom meg másokkal ezt a tapasztalatot, mert nem értenék.

A tapasztalat után azonnal megváltozott az életem. Békességet éreztem. Azóta nem félek a haláltól. Sõt, valójában már alig várom! A kapcsolataim is megváltoztak. Nagyon "tájékozott" ember lettem. Tudom, mit mondanak mások, mielõtt kimondanák. Érzem félelmeiket és bánataikat örömeikkel együtt. Ha közvetlenül nézek valakinek a szemébe, ismerem a lelkét. Csak egyetlen személynek meséltem eddig ezekrõl a képességekrõl.

Sokszor vonzódnak hozzám emberek, akiket nem is ismerek. Fõleg a gyermekek. Odajönnek hozzám, és azt akarják, hogy vegyem fel õket. Amikor a szüleik megpróbálják elvinni õket tõlem, a gyerekek ellenállnak, sõt még sírnak is, miközben felém nyújtják a kezüket.

Vegyes érzelmeim vannak jelenleg az életemet illetõen. Elõször is, nagyon vágyom arra, hogy visszatérjek "haza". Másodszor, kívülállónak érzem magam másoktól nagyon különbözõnek. Még ha olykor frusztráltnak érzem is magam a legtöbb ember tudatlansága miatt (ami nem az õ hibájuk nem tudnak jobb utat), jól boldogulok ebben az életben.

Úgy tûnik, minél több idõ telik el a tapasztalat óta, annál kevésbé tudom elérni a soha véget nem érõ élet tudatát és a tökéletes szeretet élményét. Hogy "emlékezzek", meg kell osztanom másokkal. A legbecsesebb ajándékot kell odaadnom.
Sirak)
Forrás:Lélelkvándor.hu)

Ron Cohen története

Csak egy szokásos nap volt. Hatodikos voltam és siettem haza az iskolából, leszálltam az iskolabuszról, átöltöztem, ittam egy korty tejet és kirohantam az ajtón. Siettem átjutni az utcán, hogy találkozhassam barátaimmal.

Jellegzetes zsidó családban nõttem fel Huntingtonban, Long Islandon. Mivel Cohenek voltunk, édesapám a rabbinikus szabályok szerint élt, sõt egy ideig még kósernek is számított. Gyermekkorom mégis messze volt a szabályostól. A Woolsey Street mögött az erdõben volt egy tisztás, ahol ástam egy gödröt és farönkökkel vettem körül, hogy le lehessen rájuk ülni. Ott szoktam várni a barátaimat.
Fiatal srác koromban nagyon sok barátom volt. Összejártunk és beszélgettünk. Ismertek engem, és én is ismertem õket. Az egyedüli probléma csak az volt, hogy barátaimnak nem volt hús-vér testük! Szellemek voltak.
Attól kezdve, hogy elõször jelentek meg kicsiny ragyogó formát öltött fényekként, valamivel több, mint egy év telt el, mire végre "személyekként" tudtam õket azonosítani. Nevükön szólíthattam õket, beszélhettem velük és õk is velem. Sok éven át velem maradtak. New York Cityben, amikor médium voltam, ezek a "barátaim" más emberek életérõl adtak információkat.

Emlékszem, hogy reggelente, amikor felébredtem, a torkomon át gyakran elhagytam a testemet, átrepültem a lakóépületek felett, majd le a parkolóházhoz, ahol a gyerekek játszottak. Miután megnéztem, hogy mit csinálnak és milyen ruha van rajtuk, visszacsúsztam a testembe. Ezután felkeltem, felöltözködtem és csatlakoztam hozzájuk. Mindig mindent úgy találtam, ahogy elõzõleg láttam.
12 éves koromban egy olyan természetfeletti élményben volt részem, amely meghatározta a jövõmet. Délután öt óra lehetett egy szép, forró, júniusi napon. Kisétáltam lakásunk bejárati ajtaján, és észrevettem, hogy kb. 7 méterre bal kezem felõl egy ember áll egy domb tetején, és engem néz. Hosszú barna haja volt és erõteljes tekintete. Hosszú, fehér ruhát viselt és karjait széttárta. Emlékszem, hogy vöröslõ lyukakat láttam kezein. Ösztönösen tudtam, hogy Jézus az. Nem látomás volt ez, hanem valóságos jelenés.
Mivel a hagyományokhoz erõsen ragaszkodó zsidó családból származom, nem sokat tudtam Jézusról, amit pedig tudtam, az mind negatív volt. Ám abban a pillanatban két hatalmas dolog történt velem.
Elõször is túláradó vágyat éreztem, hogy valóságosan megtaláljam ezt az embert - nem egy vallásban, hagyományban vagy épületben, hanem, hogy megtaláljam a valódi Jézust.
A másik egy belsõ felismerés, kijelentés volt arról, hogy a csodák világa valóságos. Valahogy belülrõl tudtam, hogy annak, aki ismeri Jézust, adott a lehetõség, hogy felnyúljon a szellemvilágba, és átvegyen egy csodát az életébe!
Ez volt tizenhat éves kutatásom kezdete!
(forrás:Istentisztelet.hu)