Versek

.


Nincs ember...


Nincs ember, ki még nem kergetett elérhetetlen álmot
Nincs ember, ki Élete során egyszer sem hibázott...
Nincs ember, ki valakit ne könnyek árán feledett
Nincs ember, ki sohasem játszott még szerepet...


Nincs ember, kit még egyszer sem gyötört meg az Élet
Nincs ember, ki minden reggelben megtalálja a szépet
Nincs ember, ki ne törte volna össze még más szívét
Nincs ember, ki egyszer sem adta volna fel a hitét...


Nincs ember, ki még nem Szeretett volna Tiszta Szívvel
Nincs ember, ki még nem küzdött a fájó emlékkel...
Nincs ember, ki elmondhatja : mást sohasem bántott
Nincs ember, kinek a sors keze még egyszer sem ártott...


Nincs ember, ki még sohasem érzett igazi fájdalmat
Nincs ember, ki minden kívánságot megkaphat...
Nincs ember, ki még egyszer sem esett térdre...
Nincs ember, ki ne könyörgött még szebb napot remélve


Nincs ember, kinek a lelke teljesen tiszta lenne...
Nincs ember, ki mindig a jó út felé menne...
De hogy ezek miatt idõ közben, majd mivé vállunk...
Ördöggé vagy Angyallá.. az csak a mi választásunk...!


P. Klaudia
www.facebook.com/P.klaudia.sajatversei

forrás:https://elozoeletek.blogspot.com/2013/02/nincs-ember-ki-meg-nem-kergetett.html

.

Ne akarj kereszteden könnyíteni!


Vándor roskad le az útszél kövére.
Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!
De nem megy tovább! Hogyan érje el,
ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erõs volt és boldog.
Azóta annyi minden összeomlott.
Magára maradt. Szép napoknak vége.
Keserves, árva lesz az öregsége.
Szívében ott a kérdés szüntelen:
Mért lett ilyen az út, én Istenem?!
Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,
és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e
ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?
Magasba emeli tekintetét.
Ott majd megérti, amit itt nem ért.
Fogja botját, és indul vánszorogva.
Mintha a domboldalon kunyhó volna!
Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.
Elég volt már a vándorlásból estig.
Soká eltöpreng még bajon, hiányon,
míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,
útban a távol mennyei hazába.
A mennyei város ragyog feléje.
Oda igyekszik, siet, hogy elérje.
Kezében vándorbot, vállán keresztje.
Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Elõre! Föl!
A messzi cél, mint csillag, tündököl..

Hõség tikkasztja. Keresztje teher.
Útközben néha pihennie kell.
Kedves ház kínál pihenést neki.
Súlyos keresztjét ott leteheti.
S ahogy tovább - indulna, mit vesz észre?
Tekintete ráesik egy fûrészre.
Olyan súlyos keresztet cipelek.
Jobb, ha belõle lefûrészelek
- mondja magában.
De jó, hogy megtettem!
Sokkal könnyebb! sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,
s eléri a ragyogó gyöngykaput.
Ó, már csak egy patak választja el!
Jön-megy a partján, hídra mégse lel.
De hirtelen eszébe jut keresztje:

A túlsó partra az most híd lehetne.
Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:
Hiányzik a lefûrészelt darabja.
Mit tettem! kiált kétségbeesetten.
Most a cél közelében kell elvesznem,
mert keresztemet nehéznek találtam!
S ott áll a parton keserû önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,
s mert keresztjébõl nem hiányzik semmi,
mint hídon, boldogan indulhat rajta,
hogy átjusson békén a túlsó partra.

Rálépek én is! Reménykedni kezd:
az ismeretlen, idegen kereszt
hátha átsegíti. Rálép, de reccsen
lába alatt. Jaj, Istenem, elvesztem!
Uram, segíts! Így sikolt, és felébred.

Még a földön van. Elõtte az élet.
Csak álom volt a kín, a döbbenet.

Megváltó Uram, köszönöm Neked!
Keresztemet Te adtad, ó ne engedd,
hogy egy darabot is lefûrészeljek!
Amilyennek adtad, olyan legyen!
Te vezetsz át a szenvedéseken.
A Te kereszted szerzett üdvösséget,
de mivel az enyémet is kimérted,
Te adj erõt és kegyelmet nekem,
hordozni mindhalálig csendesen!

Kemény a harc nehéz a kereszt terhe,
Nem bírom már!
- Sóhajtod csüggedezve.
De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,
hogy a keresztre miért volt szükséged.
(számomra ismeretlen a szerzõje)

.

.


Híd vagyok


Nagy hivatással bíztál meg Uram
hogy legyek híd ég és föld között:
hitemnek íve kösse partjait,
felépítse, mi egykor romba dõlt.

Kezedbe veszel, gyúrsz, formálsz, faragsz,
próbákkal terheled a lelki hidat:
mert bírnom kell minden terhelést,
örvényt, áradatot, pusztító vihart.

Követeid járnak e hídon
fénybe öltözöttek, dicsõk, nagyok...
Rám is hull tõlük néha egy sugár,
s ilyenkor köszönöm, hogy híd vagyok.

(Albert Károly)

.

.
Egy kicsit több szeretetet


"Egy sziget, ahol megpihen a lélek,
Egy hely, ahol újra érzem, hogy élek
Egy pont, mely mellet könnyû a feledés,
Valaki, akivel jól esik a nevetés.

Egy mosoly többet ér, mint bármi más,
Egy pillanat, egy csöndes szemvillanás,
Egy kar, mely meleget ad ha, ha fázol,
Valaki, aki befogad, ha az élet elgázol.

Egy ölelés, mely biztos és meleg,
Egy szellõ, mi suttogja neved,
Egy kicsit több szeretet, mint kérted,
Valaki, valahol csendben aggódik Érted."
(szerzõje ismeretlen)

.



Versek az életrõl

Bazsó Éva Andrea: Lélek


Halkan ülök a csendben
Csak a gondolataim játszanak.
Leírnám ami bánt, s mi jó,
De túl sok a szó, a gondolat.

Hogyan mondhatnám el az érzést,
Mi bennem él, s mi én vagyok?
Néha úgy érzem kevés a szó,
hogy megmutassa a lelkem.
S végre lásd, hogy ki vagyok.