Az Élet....

Az élet egy cérnaszál....

"Az élet egy nagyon vékony cérnaszál, s egyetlen másodperc kérdése, hogy megszakadjon. Nos, ezzel mindannyian tisztában vagyunk. De ez a vékony cérnaszál nem a testi halálról szól csak. Vannak pillanatok, helyzetek, fogjuk a kezünkbe azt az elképzelt fonalat, a másik oldalon a másik fél fogja, aztán keresztezõdhetnek is fonalak, mint a pókháló, aztán azt veszed észre, hogy az életed szinte errõl szól. A gondolatok a képzeletbeli cérnaszálakon áramlanak, ha a színeket ismered, mindnek meg van az értelme, az enyém most lila. Mikor szakad, ki tudja! A szálak összefûznek, szorosan tartanak, ez lenne a jó. DE gond ott van, hogy nem tudjuk, milyen anyagból szõtték a szálakat, tehát a legszebb hímzésnél is elszakadhatnak. Gondolom, erõsebb szálakat kellene gyártanunk!"
(Sidny Sheldon)

;Ha hallgatsz az Úrnak, Istenednek a szavára, áldott leszel a
városban..." (5Móz 28,2-3).


A város tele van sürgéssel-forgással, aki nap mint nap benne jár, érzi, hogy ez mennyire felõrli az embereket. Csupa lárma, kavargás, nyüzsgés, fájdalmasan nehéz robot: sok a kísértése, veszedelme és gondja. De ha Isten áldásával megyünk oda, eltûnik a nehézségek éle. Ha
áldásával maradunk ott, örömet találunk kötelességeink teljesítésében,
és erõt kapunk feladataink elvégzéséhez.Isten áldása talán nem tesz minket naggyá a városban, de megtart a
helyes úton; talán nem tesz gazdaggá, de megõriz becsületesnek. Legyen bár munkás, tisztviselõ, igazgató, kereskedõ vagy elöljáró valaki, a város sok alkalmat nyújt a hasznos életre. Ott jó halászni, ahol nyüzsög a sok hal, ott reményt adó az Úrért való munka. ahol nyüzsög a
sok ember. Lehet, hogy jobban szeretjük a vidék csöndjét, de ha hivatásunk a városba szólít, azt is szeretni fogjuk, mert tág teret ad munkálkodásunknak.
Ez az ígéret arra biztat, hogy várjunk jó dolgokat, legyen fülünk
nyitott az Úr szavának meghallására, kezünk kész rendelkezéseinek
végrehajtására. Az engedelmesség áldást hoz. A parancsolatok
megtartásának jutalma bõséges .

Mi bánt? Utat tévesztettél? Sötét erdõbe kerültél és nem látod az ösvényt? Állj meg csöndben, és várd Isten szabadítását. Õ tudja az utat és vezet téged, ha Hozzá kiáltasz.Minden napnak megvan a maga baja, de milyen jó közben érezni az Úr szüntelen vezetését! Ha a magunk útját választjuk, vagy testtel és vérrel tanácskozunk, akkor elvetjük az Úr vezetését. Ha viszont feladjuk a magunk akaratát, Isten lépésrõl lépésre vezet az úton, a nap minden órájában, az év minden napján és életünk minden esztendejében. Ha csak az a vágyunk, hogy vezessen, akkor vezetni fog. Ha utunk az Úrra bízzuk, akkor irányítani fog, és nem veszünk el.


Forrás: C. H. Spurgeon
Isten ígéreteinek tárháza

Az Élet pillanatai

"Az élet tele van apró pillanatokkal.
Szebbnél szebb apró virágokkal.
Sokak számára jelentéktelenek tûnnek,
De mi, akik szeretünk, másképp látjuk õket.
Nekünk az egész életet jelentik,
S nélkülük nem tudunk boldogok, lenni.
Víz nélkül a virágok sem élhetnek,
Pillanatok nélkül a mi életünk sem létezhet.
Az égen a csillag ezer s ezerszámú,
Pillanatból is legalább ennyit látunk.
Apró, kis pici porszemek az életben,
Mégis óriási kövek a szívünkben.
Ott születnek, ott halnak meg a szívben,
Milliónyi emlék kereszttûzében.
Száz szó mellett ott csücsülnek,
S szívünkbõl ki nem ürülnek!"
(ismeretlen)

ÉLET -KÉP

A városban jártam ma... érdekes élmény volt. A troli késett fél órát, a várakozók forrongtak. Mikor befutott végre egy troli, nem indult rögtön, várakozott. Beérte másik kettõ, üres troli. A várakozók között egy idõsebb hölgy fûnek-fának ontotta felháborodását, alig várta, hogy kinyíljon a troli ajtaja és leteremthesse a troli vezetõjét is. A sofõr kétségbeesetten védekezett, hogy õt a központ irányítja, de az idõs hölgy csak ontotta magából az indulatot és elérte, hogy a sofõrt is kihozza a sodrából. Ekkor a sofõr kihangosítva, leteremtte a központban üldögélõ diszpécsert, aki kétségbeesetten szabadkozott, hogy nem tehet a dugókról, arról, hogy egy villamos elállta a keresztezõdést, õ csak a dolgát végzi, lehetõségeihez mérten... és az indulatok csak gyûrûztek tovább...
A városban tombolt a dugó, az emberek türelmetlenül káromkodtak, mutogattak, dudáltak... és ez csak a reggel. A nap kezdete... Egyetlen mosolygó embert sem láttam az utcákon, pedig sokáig tekeregtek...
Ki vethet véget ennek az ingerültségnek, ennek a gyûlölködésnek, egymás "rugdosásának", ennek a rengeteg félelemnek, ami mindezt kiváltja, ennek a rengeteg szeretet vágynak, ami bölcsesség nélkül agresszióba, ingerültségbe, elkeseredettségbe, figyelmetlenségbe, türelmetlenségbe csap át? Ki, ha nem mi, magunk? Aki nem érti meg mi áll minden történés mögött, akiben nem épül ki a megértés, a tolerancia.. az csak hömpölyög a felkavaró energiahullámokkal és egyik szájból a másikba csapnak át az indulatok teret hódítva az egész világ felett.
Az érdektelenség leforrázzó, "ha nekem nem jó, másnak miért legyen az?" attitüd egyre bátrabban visít bele a kellemes dallamokba és az ember önkéntelenül is betapasztja a fülét ne kelljen hallania - s közben egymás belsõ segélykiáltását sem halljuk, már semmit sem hallunk, csak a giccses médiahúzásokat, az alattomos, csöpögõ érdek "szeretlek"- eket... átöleljük egymást és közben hallelúját üvöltünk annak reményében, hogy Isten megsegít. Üvöltünk, mintha végtelen távolságba kellene eljutnia a hangunknak - pedig Isten ott lakozik bennünk és néma mosolyunkat hamarabb megértené. De mosolyogni nem tudunk... a mosolyunk hiánya = a hit hiánya.
Nem merjük elhinni, hogy anélkül is felfigyelhet ránk valaki, hogy beleüvöltünk az arcába, nem merjük élvezni egymás társaságát, nehogy valamivel megbántsanak. Nem merünk arról beszélni, ami igazán érdekel bennünket, mert azzal kiadnánk magunkat ... inkább "elbújunk", inkább magányosan nyalogatjuk a "sebeinket" és abból merítünk erõt, hogy mást is jól "megrugdostak", vagy épp mi "rugdosunk meg másokat"... Életkép - életképtelen életöröm - képtelen élet.
(tudatoslét)

.

Az emberi életnek vannak bizonyos állomásai, amelyek különbözõ szakaszokra bonthatóak.Csecsemõkorban ismerkedünk a világgal, felfedezzük magunkat, érzékszerveinket, - egy bizonyos tanulási folyamaton megyünk keresztül, amelyet az életben kamatoztatni tudunk.
Cseperedésünk eredményeképpen beilleszkedünk a körülöttünk lévõ világba, és kialakítjuk személyiségünket.
Ennek a személyiségnek a kialakítása sok mindentõl függ.Többek közt a szülõi háttértõl, attól a környezettõl amelyben nevelkedünk,- mindez jó avagy rossz irányba befolyásolhatja az életünket.
Elvihet minket eredendõ önvalónktól, vagy éppen megerõsít a teljességben.
Ahogy cseperedünk, létünk növekedésnek indul,- egyre inkább figyelünk, analizálunk, szelektálunk,- megpróbálunk egy olyan egyéniséget kialakítani, amely majdnem mindenki számára elfogadhatóvá válik.Ebben az idõszakban a megfelelési kényszer még nagyon erõs bennünk.
Különbözõ felvett szokásokkal ruházzuk fel magunkat, részünkké alakítjuk,- egy átmenetet képezünk az eredendõ önvaló és a mai világban megélt személyiségünk között.Önmagunk védelme érdekében különbözõ módszereket alakítunk ki, amit hellyel közel alkalmazunk is. Hamar beletanulunk ebbe a módszerbe, hamar részünkké válik,- néhol korrigálunk.


Gyermekkorunk egy állandó keresésben telik el.Érdeklõdve szemléljük a világot, és a benne szereplõ embereket.
Egy-két embert etalonként állítunk elénk, és megpróbáljuk õt utánozni.Ez egészen elmehet odáig, hogy a szóhasználatát, mozdulatvilágát, reakcióit magunkévá alakítjuk.Az emberek többsége végigmegy ezen a folyamaton.Bizonyos szabályok, keretek, viselkedési kódexek közé állítja be magát, szorítja be lényét, és annak megfelelõen éli az életét.Az évek múlnak, és még mindig nem találtuk meg önmagunkat, az igazi önvalónkat.
Meg akarunk felelni bizonyos viselkedési moráloknak, képzelt eszmék részeseivé alakulunk át, és aszerint éljük életünket.
A SORS ha kegyes velünk, elõbb-utóbb rádöbbent minket arra, hogy téveszmében élünk. Rádöbbent arra, hogy nem ismerjük magunkat, azt sem tudjuk valójában kik vagyunk, és mi végre jöttünk ide erre a világra.Mi az az eszme, hivatás, hitvallás, amit meg kellene valósítanunk és a magunkénak tudnunk. Ezeknek a tényeknek a felismerése általában döbbenettel hat reánk.
Elindulunk egy változási folyamaton, átértékelés részeivé válunk. Újra felfedezzük magunkat, de most már más szempontból nézünk meg, vizsgálunk meg bizonyos dolgokat.

A külvilágot már nem az elsõ helyre tesszük, megpróbáljuk felfedezni az Igaz Lényünket,- egy útkeresés indul el életünkben.Az emberi életnek vannak bizonyos állomásai, amelyek különbözõ szakaszokra bonthatóak.Elindulunk egy változási folyamaton, átértékelés részeivé válunk.Újra felfedezzük magunkat, de most már más szempontból nézünk meg, vizsgálunk meg bizonyos dolgokat. A külvilágot már nem az elsõ helyre tesszük, megpróbáljuk felfedezni az Igaz Lényünket,- egy útkeresés indul el életünkben.Erre az idõszakra, amikor ez bekövetkezik, többnyire középkorúak vagyunk,- már társat választottunk, párkapcsolatban, házasságban élünk.
Elindul bennünk egy belsõ keresési folyamat, amely által más értékrendek kerülnek az elsõ helyre.Kevés olyan SORS adta lehetõség adatik meg számunkra, hogy mindkét fél egyszerre ébredjen fel; és induljon el ezen a folyamaton.Kevés az esélye annak, hogy egyszerre döbbenjenek rá arra a tényre, hogy az önmagukról kialakított kép nem fedi a teljes valóságot,- éppen ezért egy átváltozási folyamaton együtt menjenek keresztül.Teljesen érthetõ ilyenkor, hogy a velünk együtt élõ partner szóvá teszi észrevételeit, és igazából nem érti mi zajlik bennünk.

Folytatása következik

Elõzõ folytatása



Teljesen érthetõ ilyenkor, hogy a velünk együtt élõ partner szóvá teszi észrevételeit, és igazából nem érti mi zajlik bennünk.Nem tudja, hogy az az ember akit ismer, kivé változik, mi motiválja cselekedeteit, mi mozgatja élete fonalát.Döbbenten, megszeppenve áll az események láncolata elõtt, és nem tudja, hogy õneki ebben mi lett a szerepe, hol az õ helye.Különféleképpen reagál a történésekre,- a kétségbeeséstõl a dühig minden megnyilvánulás elõtörhet belõle.Ha az õ szemszögébõl nézzük a dolgot, teljesen érthetõvé válik számunkra, hogy egy kétségbeesett folyamat részesévé vált, amelyben nem tudja, hogy a megváltozott szerepben õ most milyen helyet foglal el. Minden, ami eddig biztos pontként volt jelen életében most bizonytalanná válik körülötte.
A szeretet társ mássá válik, egy olyan tulajdonsága feslik fel a mélyen elnyomott részekbõl, amelyet eddig õ még nem ismert.Természetes, hogy ilyenkor ösztönös védekezésbe megy át, és nem tud azonosulni azzal a teóriával, azzal az életszemlélettel amit párja képvisel. Sõt egyre távolabbra húzódik tõle, és a legrosszabb esetben egy távolodási reakció lép életbe, és ez rányomja bélyegét a kettõjük szoros kapcsolatára.
A másik fél, aki az átváltozási, felismerési folyamaton megy keresztül, döbbenten konstatálja ezt a reakciót, és nem érti, hogy a párja miért nem tudja megérteni õt,- hisz számára teljesen természetes az a tény, hogy egy új világot fedezett fel magában, feleszmélt és egy keresési folyamat alakult, vette kezdetét.Nehéz ebben az esetben a két különbözõ szemléletmódot közös nevezõre alakítani.Sok esetben nagyon fontos a türelem és a tolerancia. Fontos, hogy megértõk legyünk és próbáljuk beleképzelni magunkat társunk helyzetébe.Ha végképp nem megy közös nevezõre hoznunk a dolgokat, és azt érezzük,- hogy megértõbb társra vágyunk, olyanra, akivel együtt kiteljesedhetünk, aki megérti újdonsült átalakult lényünk, segít az útkeresésben, társunkká válik lélekben, és egy célokat keresünk,- akkor az a helyes, ha elõbb-utóbb ezt õszintén feltárjuk.Addig, amíg a párunknak nem okozunk mélyebb sebeket.Ez a folyamat senki számára sem lesz könnyû, és általában a külvilág sem könnyíti meg a kialakult helyzetet, mert az is kasztokra bomlik.

Lesz olyan ember aki az útkeresõt képviseli, védelmezi, neki ad igazat, és lesz olyan is aki teljességgel ellene hat.
- Mit tehetünk ilyenkor?
Mélyen magunkba nézünk. Mi az amit elbír a lelkünk, mi az amit megtagad, és már nem képes tovább élni abban a morálban, abban a kialakult helyzetben.Ez a fenti idõszak akár hosszúra is nyúlhat, éveink mehetnek rá... Ez mindig attól függ, mennyire merjük felvállalni magunkat, milyen mélységig vagyunk képesek változtatni élethelyzetünkön.
Így vagy úgy de elõbb-utóbb lépnünk kell.
Együtt vagy külön, ez sajnos nem minden esetben rajtunk múlik.Adódhatnak olyan helyzetek, amikor már minden tõlünk telhetõt megpróbáltunk annak érdekében, hogy párunkkal együtt haladjunk tovább,- elképzeléseink, kitûzött célunk felé, azonos értékeket, értékrendet képviseljünk. Azonos legyen az életszemlélet, a tervezett jövõ amelybe lépünk.Ennek ellenére a közös út sajnos nem minden esetben alakul elképzeléseink szerint.Életünkben vannak olyan személyek, és õk lehetnek számunkra a legkedvesebbek, akikkel csak bizonyos ideig, bizonyos folyamat, élethelyzet megéléséig volt közös dolgunk, s innentõl fogva a SORS AKARATA által útjaink különválnak, és újabb tapasztalatokkal, megélésekkel gazdagodnak.

Ha társunk nem kíván részt venni a mi értékrendjeink szerint kialakított életünkben,- akkor egy hosszú, nehéz távolodási folyamat veszi kezdetét, ami általában elválással végzõdik. Az lenne a legjobb ebben az esetben, ha még szeretetben, tiszteletben történne meg mindez.Tiszteletben tartanánk a másik tudatosságát, megváltozott életszemléletét,- vagy éppenséggel azt, hogy õ nem akar változni, velünk együtt fejlõdni,- ez az õ akarata, az õ döntése,- és útjaink szépen, csendben, szeretetben különválnának.Azonban van még egy dolog, amirõl nem tettünk említést, - a gyermekekrõl, akik belõlünk fakadnak. Õk elõször csendes szemlélõi, aztán szenvedõi ennek az egész folyamatnak.Nem értik mi az ami történik körülöttük, a biztos meleg családi fészek mivé változott.Célravezetõ, ha minden esetben éreztetjük velük a szeretetünket, azt, hogy az irántuk érzett szeretet soha nem fog megváltozni, átalakulni, mássá válni, akármi is történik velünk.A Családban kialakul egy rendezõdési folyamat, és így vagy úgy, ha meghoztuk a döntést, - egy új életszakasz indul életünkben.Ebben az új életszakaszban meg kell találni valódi énünket.Újra meg kell találnunk személyiségünket, egyéniséggé változtatni, és úgy beilleszteni a társadalomba.

Sok idõ mire egy teljes énkép feltárul elõttünk, és hosszú útkeresés, amelyben megjárjuk életünk mélyebb bugyrait, - mélységeket, fájdalmakat, küszködéseket, és rádöbbenünk, hogy jól avagy rosszul cselekedtünk.Nem csak a jó cselekedetek által haladunk elõre, a rossz megélése is része életünknek, amelybõl tanulunk, amibõl többé válunk, - hiszen amikor a rosszat megtapasztaltuk, felismertünk, akkor igyekszünk azt az utat már elkerülni, és ugyanabba a mederbe nem belépni.Az útkeresõ ember élete nem éppen könnyû, folyamatos tanulás a része.
Tanul a hibáiból, cselekedetei által halad elõre, megélt tapasztalatai által bölcsebb lesz. Megélt bölcsességével tud másoknak utat mutatni, ha kell irányt adni. Lelke fejlõdik, Szellemével összekapcsolódik, és nagy felismerésekre tesz szert. Az élet mélységeit már másképp látja, lépésrõl lépésre átértékel dolgokat. Nem a körülötte lévõ világot hibáztatja élete boldogulásáért, hanem mindezt átértékelve alakít ki egy olyan bölcs életszemléletet, amely által önmagát középre helyezi,- megnézi mi motiválja, mi viszi elõre, és mi az a cselekedet, az az élethelyzet amellyel õ maga mások segítõjévé válhat.Ahogy telnek múlnak az évek, dolgait átértékeli és más szemszögbõl nézi.Egyre közelebb kerül az értelemhez, mint az érzelemhez.Egyre inkább megérti szülei viselkedését, (viselkedési hibáit), és azt, hogy bizonyos helyzetekre miként reagáltak.Egy bölcs szemlélõdõ életmódot alakít ki, egyre többet foglalkozik ISTENNEL.

Lassan az öregkor kezdetébe lép be;
Átlát a fátylon, és fátylon túl felfedezi azt a csodát amelyet eddig csak elképzelt,- de most már tudja, hogy részese lehet,- mert az ÉLET egy misztérium, és mi abban a szereplõk vagyunk.Eljátsszuk saját szerepeinket, aztán megyünk tovább, hogy egy másikat alkossunk. Átlépünk egy újabb valóságba, egy újabb testbe, és ez a körforgás mindaddig szüntelen, amíg mi magunk is a TELJESSÉG, az EGÉSZ részeivé nem válunk.
Ekkor HAZA ÉRKEZTÜNK, OTTHON VAGYUNK, megérkeztünk, a TELJESSÉG RÉSZEIVÉ VÁLTUNK, EGGYÉ alakulunk és EGYSÉGET alkotunk.


Írta: Feketéné Lendvai Katalin