Történetek

Életre szóló lecke


Volt egyszer egy csoport béka akik versenyezni akartak.
Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni.
Sok nézõ gyûlt össze, hogy figyeljék a versenyt és bíztassák a békákat.

Elkezdõdött a verseny. De a nézõk közül senki nem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára.
Ilyeneket mondogattak:
"Oh, de fárasztó!!! Sosem fognak feljutni! "
Vagy: "Semmiképp nem sikerülhet, a torony túl magas!"

A békák kezdtek lemaradozni egyetlenegy kivételével aki élénken kapaszkodott felfele...
A nézõk kiabáltak: "Ez túl fárasztó! Senki sem fog feljutni!"
Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza. Csak az az egy haladt tovább kitartóan.
Egyáltalán nem akarta feladni!
Végül mindenikük feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambicióval és kitartással egyedül jutott fel a torony csúcsára!
Ezután a többi béka és a nézõk is meg akarták tudni, hogyan sikerült neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek.
Egy nézõ odament a békához és megkérdezte, hogyan volt annyi ereje, hogy feljusson a csúcsra.
Ekkor derült ki, hogy a gyõztes béka SÜKET volt !!!
A tanulság?
Sose hallgass azokra az emberekre, akik mindig negatívok és pesszimisták mert õk elrabolják a legszebb vágyaidat és reményeidet, amiket a lelkedben hordozol!
Gondolj mindig a szavak erejére, mert bármit hallasz vagy olvasol, befolyásolja tetteidet!
Tehát: Légy MINDIG OPTIMISTA!
És leginkább: Légy egyszerûen SÜKET ha valaki azt mondja, hogy nem tudod megvalósítani álmaidat!
Gondold ezt: Bármi sikerülhet neked ha igazán akarod!

Negyed dollár

Néhány évvel ezelõtt egy lelkész Houstonból, Texasba költözött. Néhány héttel az érkezése után, egy alkalommal a belvárosba kellett mennie. Amikor a buszon leült észrevette, hogy a sofõr negyed dollárral többet adott vissza.

Elkezdett gondolkodni, hogy mit tegyen, és arra az elhatározásra jutott, hogy visszaadja a pénzt. Hiszen bûn lenne megtartani. Aztán egy másik gondolat fogant meg fejében: "Óh, felejtsd már el, hiszen ez csak negyed dollár. Ki törõdik egy ilyen kis összeggel? A buszvállalat amúgy is túl sokat kér az utazásért, nem fog nekik hiányozni ez a kicsi összeg. Fogadd el, mint Isten ajándékát és maradj csöndben."

Mikor a megállóba értek, ahol a lelkésznek le kellett szállnia, egy pillanatra megállt az ajtóban, majd a negyed dollárt a buszvezetõ felé nyújtotta, és azt mondta: "Tessék, egy kicsit többet adott vissza."

A sofõr rámosolygott és azt mondta: "Köszönöm! Maga a városi, új lelkész, ugye? Mostanában gondolkodtam azon, hogy el kellene járnom valahova gyülekezetbe, és meg akartam nézni, hogy mit tesz, ha rosszul adok vissza."

Amikor a lelkész leszállt a buszról, a legközelebbi villanypóznához botorkált, és bele kapaszkodva csak annyit tudott mondani: "Ó, Istenem, majdnem eladtam a Fiadat egy negyed dollárosért."
(ismeretlen szerzõ)

A remete


Élt egy messzi lakatlan szigeten egyedül egy remete. A sziget mindennel ellátta, nem szenvedett hiányt semmiben. A remete hálás volt Istennek, minden nap hangosan imádkozott hozzá. Teltek az évek. Egyszer egy hajó tûnt fel a láthatáron, és hamarosan kikötött a szigeten, hogy friss vizet és némi élelmet szerezzenek az utasoknak, akik között egy rabbi is volt. Partraszállás után a matrózok elkezdték a vízhordást és gyümölcsöket szedtek. A rabbi is partra szállt, sétált a szigeten, amikor kiáltozás ütötte meg a fülét.

Átkozott légy Uram! Átkozott légy Uram! A rabbi odasietett, és meglátta a remetét. Mit mûvelsz itt kérdezte tõle? Imádkozom! válaszolta a remete. Nem jól imádkozol! szólt a rabbi. Ha végeztünk a készletek kiegészítésével, megtanítlak imádkozni. Nem akarsz te is velünk jönni? Nem, jó nekem itt válaszolta a remete. A rabbi bólintott és tovább sétált.

Már délután volt, mire végeztek, mindenki hajóra szállt, a rabbi is, a remetérõl megfeledkezett. A hajó felszedte a horgonyt és elindult. Még nem jártak messze, amikor a rabbi kiáltozást hallott a víz felõl. Kíváncsian kinézett a korlát fölött.

A remete futott a vízen a hajó után, és kiáltozott. Rabbi, elfelejtettél megtanítani helyesen imádkozni! A rabbi döbbenten nézte a remetét, majd így szólt: Menj vissza a szigetedre derék remete. Ennél jobban én sem tudlak megtanítani imádkozni.

Ékkõ-keresõ

Sétál egy ember az úton.
Megpillant a földön egy apró kis követ. Rádöbben, hogy ez valami csiszolatlan drágakõféle lehet. Hm...Mit tegyen? Hazavigye? Ne vigye?

Felemeli. Nézegeti. Forgatja. Hunyorít, szúrós szemmel vizslatja. De nem nagyon tetszik neki a színe. Meg az állaga. A mérete sem igazán. Szabálytalan a formája. Itt-ott karcolásokat, sebeket lát rajta.
Közelebb emeli a szeméhez, s egyre több hibát fedez fel a talált kincsen. Mert látni AKARJA azokat az átkozott hibákat! Pár perc múlva meg már csak azokat látja! Azután vállat von, leteszi vissza a földre. És közömbösen átlép rajta.

Kisvártatva arra halad egy másik ember. Rátalál a kicsi kõre. Felveszi, alaposan megnézi. Õ is látja, hogy ez bizony nem egy tökéletes példány így elsõ olvasatra...De tenyerébe szorítja, hazaviszi.
Simogatja, fényezi, csiszolja. A színe nem változik. Ám csillogóbb lesz. A mérete, állaga ugyanaz marad. A karcolásokat, sebeket eltakarja a foglalat, s csak õ tudja, senki más, hogy azok még mindig ott vannak. De boldog, mert érzi, hogy élete végéig beragyogja majd egy karátokban nem mérhetõ érték a lelkét.
Ott hordja, a szíve fölött egy láncon.

Másnap találkozik az elõzõ emberrel, aki megkérdi tõle:
- Ugyan hol vásároltad ezt a gyönyörû gyémántot amit ott viselsz a nyakadban? Nekem is kellene pont egy ilyen!
- Te dobtad el tegnap. - feleli emberünk és továbbmegy.
(szerzõje ismeretlen)

Hegedûmûvész a Washington DC Metróállomáson - megtörtént esemény, ami nagyon tanulságos


Hideg januári reggel volt amikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idõ alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.

Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel késõbb a hegedûs megkapta az elsõ egydollárosát, egy nõ dobta bele a hegedûtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel késõbb valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idõ múlva az órájára nézett, és továbbsietett.

Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedûst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülõ továbbvezette õket.

A 45 perces elõadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyûlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.

A járókelõk nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedûmûvésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékû Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli elõadás elõtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.

Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben egy alkalmatlan idõpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.

A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs idõnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?
(szerzõje ismeretlen)

Történet egy öregemberrõl és két buddhista szerzetesrõl

Két buddhista szerzetes találkozott egy idõs emberrel, egy folyónál, amelyen utuk során át kellett kelniük. Az öreg egy mantrát mormolt magában és a folyó felé tartott, amikor összetalálkozott a szerzetesekkel. Nagyon ritkán jártak szerzetesek a folyón át vezetõ vándorúton és ezért az öreg kihasználta ezt a ritka pillanatot arra, hogy megkérdezze a szerzeteseket, hogy valyon jól gyakorolja e a hitét, és hogy helyesen mondja e a mantrákat.

Amikor elmesélte hogy õ melyik mantrát szokta a leggyakrabban elismételni, a szerzetesek helyeseltek ugyanis az a legszentebb volt mind között, de ki kellett javítsák az öreget, mert az utolsó szótagot rosszul tudta és így a mantra nem a helyes jelentést hordozta. Az öreg elbeszélte hogy õ szinte nem is használt más mantrákat csak ezt az egyet egész életében.

A szerzetesek pedig sajnálatukat fejezték ki amiatt hogy az öreg élete nagy részét eredménytelen imádkozással tölötte és hogy lelki fejlõdése ennyi idõn át korlátozva volt azért mert nem a szent szótagokat ismételgette. Az öregember mindazonáltal örült annak, hogy nagy tudású szerzetesekkel találkozhatott, és beszélgetésük végén, jó szerencsét kívánva köszönt el majd továbbhaladt a folyó felé.

Mostmár a helyes szótaggal ejtve a mantrát, elmélyülve, még nagyobb imádságban folytatta útját, de a két szerzetes még mindíg nem tudott napirendre térni afelett, hogy az öreg ennyi évet pazarolt el a helytelenül ejtett mantra miatt.

Ahogy sajnálkozva nézték az egyre távolodó alakot amaz mélyen elmerülve az imádkozásban a lassan áramló, szélesen vonuló folyóvíz felszinére siklott és végül puhán lépdelve ért át a túlpartra.