Történetek

Történet

Egy koldus ült az út mentén, több mint 30 éven át. Arra megy egy idegen.
- Adna egy kis aprópénzt? - motyogta a koldus, és gépiesen tartotta oda kalapját.
- Nincs mit adnom, felelte az idegen. Aztán megkérdezte: - Min ülsz?
- Ó, ez csak egy régi láda. Amióta az eszemet tudom, ezen ücsörgök itt.
- Belenéztél már valaha is abba a ládába?
- Nem. Minek is néztem volna? Nincs benne semmi. - Nézz csak bele!
A koldus nagy nehezen fölfeszítette a láda tetejét. Megdöbbenve, hitetlenkedve, majd megmámorosodva konstatálta, hogy a láda tele van arannyal.

Én vagyok az idegen, akinek nincs mit adnia, és aki azt sürgeti. hogy nézd meg, mi van belül.
Ám ne valamilyen ládába nézz bele! A kincs még közelebb van hozzád: önmagadban!

Noé és az államigazgatás

Így szólt az Úr Noéhoz: "Fél év múlva megnyitom az ég csatornáit, és addig fog esni, amíg a Földet el nem lepi a víz. De szeretnék
megmenteni néhány jó embert és minden állatfajból egy párt, ezért építs bárkát!" Egy villámlás után a tervrajz ott feküdt a földön.

Fél év múlva elkezdett esni az esõ, de az Úr legnagyobb megdöbbenésére Noé csak ült szomorúan a kertjében, bárka sehol.
- Noé, hol a bárka? - kérdezte felháborodva.
- Uram, bocsásd meg nekem, de felmerült néhány igen nagy probléma:

1. A hajóépítéshez engedélyt kellett kérnem, de a terveid nem voltak megfelelõek, ezért fogadnom kellett egy mérnököt az áttervezéshez.
2. A szomszédom feljelentett, hogy nem a rendezési tervben megengedett tevékenységet akarok folytatni a kertemben.
3. Nem tudtam fát szerezni, mert a fülesbagoly életterének megõrzése érdekében fakivágási tilalmat rendeltek el.
4. Ahogy elkezdtem begyûjteni az állatokat, beperelt egy állatvédõ egyesület.
5. A Katasztrófavédelem közölte, hogy nem építhetem meg a bárkát, amíg nem készíttetek egy hatástanulmányt az özönvízrõl.
6. Ezután konfliktusba kerültem az Esélyegyenlõségi Hivatallal az ügyben, mennyi kisebbségit viszek magammal. Ennek az lett a vége, hogy lefoglalták a félkész bárkát.
7. Amikor el akartam hagyni az országot, közölték velem, hogy adótartozásom van, így nem mehetek sehová.
Most úgy ítélem meg,hogy körülbelül még 5 év kell a bárka elkészítéséhez.

Ekkor elállt az esõ, és kisütött a nap.
- Úgy döntöttél, mégsem pusztítod el a Földet? - kérdezte Noé bizakodva.
- Nincs rá szükség,mondta az Úr, megteszi helyettem az államigazgatás.
(ismeretlen szerzõ)

.


Az idõ, minden sebet begyógyít

A lány végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Idõt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idõ minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltûnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy egy ismerõsnek tûnõ mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni.

S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, õ a Felejtés, és régóta dolgozik az Idõnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetûnõbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett. Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tûnhet, hogy õ is itt ül.

Lassan fogytak mellõle a páciensek, s egyszer csak õ következett. Ott állt szemben az Idõvel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számonkérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idõ, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit. S ahogy ott álltak szemtõl szemben, megértette végre, az Idõ fölötte áll mindennek. Uralja õt, de szereti, és az õ oldalán áll. Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.

Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idõ már sehol sem volt, megszûnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.

(ismeretlen szerzõ)

.
A kisegér és az egérfogó története


Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint egy
csomagot bont fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van benne.
Kiszalad az udvarra, és kiabál: "Egérfogó, egérfogó"!
A tyúk ránéz, és azt mondja:
- Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitõl félnem.
Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt mondja:
- Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted.
Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbõgi magát:
- Egérke, sajnálom, de nem az én bõrömrõl van szó!
Az egér lehajtott fejjel tér haza.
Még azon az éjszakán a házban nagy zajjal lecsapódott az egérfogó.
A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A sötétben nem vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába, és az állat megmarta a lábát.
A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték, de még mindig lázas volt. A paraszt tyúkot vágott és erõlevest készített a asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a barátok, egész nap ápolták, gondoskodtak róla. A paraszt disznót vágott, hogy legyen mit enni, de semmi sem segített, az asszony meghalt.
A temetésre sokan eljöttek. A paraszt tehenet vágott, hogy legyen elég ennivaló a halotti toron.
Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort.

Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy ez téged nem érint - gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton
haladunk, amelynek neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szõttesének egy-egy fonala...

(ismeretlen szerzõ)

.
Jézus ölében



A férfi lánya megkérte a papot, hogy jöjjön el imádkozni az apjával. Amikor a pap megérkezett, látta, hogy a férfi az ágyban fekszik, a feje két párnával feltámasztva, az ágya mellett pedig egy üres szék. A pap azt hitte, hogy szóltak az idõs embernek az õ látogatásáról. Biztosan várt már engem - szólt.

"Nem, kicsoda ön?"

"Én vagyok az új segédlelkész a parókián - válaszolt a pap. "Amikor megláttam az üres széket, azt gondoltam, biztosan tudta, hogy jövök."

"Ja, igen, a szék" - szólt az ágyhoz kötött beteg. "Becsukná az ajtót?"

A pap, kicsit értetlenül, becsukta az ajtót.

"Ezt sosem mondtam el senkinek, még a lányomnak sem" - mondta a férfi. "De egész életemben sosem tudtam, hogyan imádkozzam. A vasárnapi misén hallottam a papot az imádkozásról beszélni, de az egész olyan magas volt nekem...

Aztán feladtam minden próbálkozást" - folytatta - "míg egy nap, úgy négy évvel ezelõtt a legjobb barátom azt mondta nekem: "János, az imádkozás nem más, mint egy Jézussal folytatott beszélgetés. Javaslok neked valamit. Ülj le egy székre, egy másikat tegyél magad elé, és hit által lásd Jézust azon a széken. Ez nem kísérteties, mert õ megígérte: "Én veletek leszek mindig". Aztán beszélj Hozzá, és figyelj Rá úgy, ahogy most velem teszed."

Így aztán, atyám, kipróbáltam ezt, és annyira tetszett, hogy minden nap néhány órán keresztül ezt csinálom. De nagyon vigyázok. Ha a lányom meglátná, hogy egy üres székhez beszélek, vagy idegösszeomlást kapna, vagy bezáratna a bolondok házába."

A papot nagyon meghatotta a történet, és biztatta az idõs férfit, hogy folytassa így tovább. Aztán imádkozott vele, megkente olajjal, és visszament a paplakba.

Két nappal késõbb este felhívta a férfi lánya azzal, hogy édesapja aznap délután meghalt.

"És békésen távozott?" - kérdezte.

"Igen, amikor két óra körül indultam otthonról, odahívott az ágyához, elmondta az egyik faviccét, és megpuszilt. Amikor egy órával késõbb hazaértem a holtból, holtan találtam. Volt azonban valami furcsa, atyám. Igazából több mint furcsa - olyan hátborzongató. Úgy tûnik, hogy mielõtt meghalt, apa kihajolt az ágyból, és a fejét az ágy melletti székre hajtotta."
(emailban kaptam)

.

Özvegyember imája

Élt egyszer egy ember, akinek sok kicsiny gyermeke volt.
Betevõ falat már nem volt a háznál, minden kifogyott a kamrából, a polcok is üresen álltak.
A szegény embernek már csak a hite maradt.
Éjt, nap alá téve imádkozott. Hívta Urát, és a segítõ Szellemeket.
Napok teltek el, de imája nem lelt meghallgatásra.
Számos sóhaj hagyta el az ajkát. Visszagondolt a múltra, a régi szép idõkre,- arra, amikor még élt a felesége, a támasza, szívének legkedvesebb lénye, melegsége. Akivel minden búját, bánatát megoszthatta, de az örömben is emiképp osztoztak.
- Ó de szép idõk voltak azok biz'á!
De ez mára csak a múlttá vált, egy emlékké, emlékképé, amit a szíve legrejtettebb mélyén, féltve õriz.
- Mi lesz velem és a gyerekekkel?
- Mi lesz velünk, ha már az Úr sem segít?
- Az Öreg Isten is elhagyott már minket?- sóhajtott fel.
Tovább fûzte gondolatait:
- Ez nem lehet, nincs olyan Isten, aki ne vetné szemét reám, ne hallgatná meg könyörgésem, szívbõl jövõ imáimat.
Hisz biz'á, nem magamért teszem. De az éhes szájakat valahogy be kell tömnöm.
Ha már az anyai melegséget nem pótolhatom, legalább meleg tejet, kenyeret oszthassak szét...
- Tán még ebben érzik az anyai öl melegségét...
Könnyek buggyantak ki szemébõl, fáradt, megtört arcán lefelé csurogtak, - nem szégyellte õket.
Siratta a múltat, a régi szép idõket.
A családot, az asszonyt, ki hirtelen beteggé vált és elvitte az Úr, magához szólította.
Õ már jó helyen van. Õnéki már könnyû. Õ már az Angyalok közt énekel.
- Nem látja, (vagy vajon látja, - ha a Felsõ világ Szellemei léteznek õ is, látja) az éhes, kisírt, szomorú arcú gyermekeket?
Gondolatait így fûzte tovább:
- Asszony, legalább te segíts már nékünk!
- Odaföntrõl hullass egy pár édes almát, az Édenkertbõl!
Súlyos csend ülte meg a szobát, csak a gyermekek szuszogása törte meg néha a csöndet. Mintha megállt volna az idõ, mintha megállították volna az adott pillanatot.
Fény villant az ,,öreg" szeme elõtt. Megdörzsölte a szemét, azt hitte, nem jól lát, képzelõdik.
Egy sugárzó fényû Angyal állt elõtte.
- Ne a múltat sirassd ,,öreg", és ne a jövõben gondolkodj!
A mostban, a mában élj!
A jelen pillanattal törõdj! - mondta az Angyal és széttárta a kezét.
- Menj békével, tedd el magad holnapra, gyógyír kerül a bánatodra.
Ki Istenben hisz, és remél, és még tudja is az Istent... Õ orvosolja bánatod!
Sohasem hagyna magadra téged, hisz legfontosabb számára a Kegyelem.
Ahogy jött a látomás, úgy tûnt el.
Az ,,öreg" megtörölte könnyáztatta arcát, nehézkesen felállt az asztal mellõl, - kábán nézett elõre.
Nem értette mi is történt vele. - Tán megzavarodtam?
- A fejemben hallottam a hangokat...
- Áh, badarság, és legyintett egyet.
- Nem hiszek a csodákban!
- Pont hozzám szólt volna egy égi lény, és nyújtana segítõ jobbot.
Gondolatait tovább fûzte, de mire a végére ért, valami különös nyugalom, melegség járta át a lelkét.
Ledõlt a kemence mellé, hogy átmelegítse sajgó tagjait, - a meleg jót tesz neki...
Másnap reggel itt virradt rá a Nap.
Korán volt még, hajnal, mikor az ajtón kopogtattak.
Egy megtermett asszonyság állt az ajtóban, kezében ragyogó alma, a másik kezében egy hatalmas kosár, amely telis tele volt pakolva jobbnál jobb dolgokkal.
Az asszony kezet nyújtott.
- Én vagyok az új szomszéd.
- Özvegy vagyok. A férjem, Isten nyugosztalja, a múlt télen ment át az Örök Világba, a Fényességbe.
- Hallottam az asszonyoktól munka közben, hogy magukkal meg mi történt.
- Nehéz a férfiembernek egyedül a sok gyerekkel! Oszt meg nem is az a doga, hogy átvegye az anyaszerepet.
- Gondoltam egyet és összepakoltam egy pár dolgot, amire szükségük lehet. És már lépett is beljebb, hogy kipakolja a kosár tartalmát.
Meleg tej, és kalács illata csapta meg az ,,öreg" orrát, és az asszony csak pakolt, és pakolt...
Megtelt az asztal. Egy kamrát meglehetett volna tölteni avval a sok földi jóval, ami hirtelenjében az asztalon termett.
Az ,,öreg" nem tudott szóhoz jutni. Csak állt némán, nem tudta mire vélni a dolgot.
Könnyes szemeit az asszonyra emelte:
- Magát az Öreg Isten küldte...
- Áldott legyen, és az is, amit hozott áldássá váljék...
- Köszönöm...
Gyereksírás hallatszott, hüppögés, majd feltûnt az ajtóban egy álmos, kócos hajú kisleány. Öreg maciját magához szorította, (aki idõtlen idõt élhetett már meg, az állapotából ítélve), úgy szorította, mint aki soha nem akarja elengedni.
- Tati, megjött a Mami?
- Olyan illat van....
Az ,,öregnek" földbe gyökerezett a lába, erre a kérdésre nem számított.
Csak állt és nézte a hüppögõ gyermeket.
Az asszony kitárta kezét, a következõ pillanatban már magához ölelte a gyermeket.
- Én jöttem át hozzátok, én vagyok az új szomszéd.
A kislány végigmérte az asszonyt, és mind aki idõtlen idõk óta ismeri, - hozzábújt.
- Máskor is átjössz? - fészkelte beljebb magát az asszony ölébe.
Az asszony, kérdõn az ,,öregre" nézett, - õ hálásan bólintott.
- Biz'á átjövök én.- válaszolta kedvesen az asszony.


Lehet ezt Csodának nevezni?
Ki dönti el, hogy kinek, mi a Csoda?
A tanulságot mindenki a saját szíve, és érzése szerint vonja le belõle.
Ezek a Csodák, (én annak nevezem), jó lenne, ha megismétlõdnének, megtörténnének napjainkban!

Mit kell ehhez tennünk?
Megnyitni szívünket, hallgatni arra a hangra, amely belülrõl, szívünk legmélyérõl súg nekünk.
(szerzõje számomra ismeretlen)