Történetek

.



A mesebeli ország


A mesebeli ország öreg királya megbetegedett. Tudós orvosai nem tudtak segíteni rajta.
Egyetlen gyógyszer létezik csak ez ellen a kór ellen közölte a királlyal a legöregebb bölcs. Ha találnál az országodban egy boldog embert, és annak az ingét magadra öltenéd, meggyógyulnál.

A király fiai nyomban útra is keltek, bejárták a birodalmat, de igazán boldog emberrel nem találkoztak. Fáradtan, csüggedten, reményt vesztve indultak hazafelé.
Útjuk sötét erdõn át vezetett. A fák közt pislákoló fényt pillantottak meg. Közelebb érve egy kis kunyhó elõtt találták magukat.

Nem gyönyörû ez az este? mondta köszönés helyett a földön ülõ férfi. Olyan boldog vagyok, hogy megélhettem ezt a napot is. Hála legyen Istennek érte.
A királyfiak szíve nagyot dobbant, úgy látszik, mégis találtak egy boldog embert. Elmondták, mi járatban vannak és megkérték, hogy adja nekik az ingét, mert különben meghal az öreg király.
Szívesen megtenném mondta a boldog ember, de ingem nekem még sohasem volt.

A tanulság a számunkra, hogy nem kell az embernek ahhoz gazdagnak lenni, hogy boldog lehessen, sõt az egyszerûségben az emberek hamarabb megtalálják az igazi boldogságukat, mintha vagyonosok lennének.

.


A mennyországba utazó kislány

A vonat éppen befutott a pályaudvarra. A peronon egy kislány várt az "útipoggyászával", egy szatyorral, amelybe a tervezett utazásra egy kis ennivalót csomagolt be. A kicsi felszállt, és talált egy ülõhelyet egy még nem egészen teli fülkében. Kutatva nézett körül, és megnézte az utasokat, akik azonban mind idegenek voltak. Fáradt volt a hosszú várakozástól, és úti csomagját fejpárnának használta, hogy kissé kipihenje magát. Amikor jött a kalauz, nagy bizalommal megkérdezte tõle, hogy szabad-e itt aludni. Õ barátságosan igennel felelt, de utána látni akarta a jegyet. A kislány így felelt:

- Nincs jegyem.
Erre a következõ beszélgetés alakult ki:
- Hova utazol hát?
- A mennybe megyek - hangzott a válasz.
A kalauz körülnézett, és csodálkozva válaszolt:
- Igen? És ki fizeti a vonatjegyet?
- Az Úr Jézus - felelte a kislány, és hozzáfûzte: - Ez a vonat nem a mennybe megy, és az Úr Jézus nem utazik rajta?
- Azt hiszem nem - válaszolta a kalauz, akit zavart a gyermek nyíltszívûsége. - De mibõl gondolod?
- Mert édesanyám gyakran énekelt egy éneket a vonatról, amely a mennybe megy, és az Úr Jézus kifizette az útiköltséget mindenkiért, aki azon utazik. De most már nem tudja többé énekelni. Nemrég meghalt. Ezért elhatároztam, hogy utána utazom, hogy ismét együtt legyek vele. Nem ismeri a dalt a vonatról, amely a mennybe megy? Nem énekli a kislányának, hogy el tudjon aludni? Vagy nincs kislánya? - kérdezte a kicsi, miután a kalauz csendben végighallgatta.
Megindult hangon válaszolt:
- Volt egy kislányom, körülbelül olyan idõs, mint te, de már meghalt. Talán õ is a mennybe van.
- És most a bácsi odautazik, hogy viszontlássa? - kérdezte a kislány nagy együttérzéssel. Néhány utas érdeklõdve hallgatta a beszélgetést. Egyesek mélyen meghatódtak a kislány furcsa kérdéseitõl. Valaki ezt mondta:
- Ez egy angyal!
- Nem, Kati vagyok. Az angyalok az Úr Jézusnál vannak a mennyben. - Ezután nagy bizalommal megkérdezte az utasokat:
- Mindannyian a mennybe utaznak? Annak nagyon örülnék! Biztosan mind szeretik az Úr Jézust, és imádkoznak Hozzá, ahogyan anyukám is mindig tette velem. Anyukám azt mondta, hogy mindenki, aki valóban hisz az Úr Jézusban, minden nehézség nélkül a mennybe kerül.
- Édesanyád biztosan jó asszony volt - szakította félbe az egyik utas a kislányt.
- Az én anyukám azonban sosem akarta, hogy valaki azt mondja neki, jó ember. Mindig azt mondta, hogy senki sem jó, csak egyedül Isten; és hogy nem azok az emberek jutnak a mennybe, akik azt hiszik, hogy jók, hanem csak azok, akiknek az Úr Jézus megbocsátotta bûneiket.
- A kislány kék szemét a kalauzra emelte: - De még mindig nem mondta meg, hogy a mennybe utazik-e. Nem akarja viszontlátni a lányát a mennyben? Vagy nem is hisz az Úr Jézusban?
A kalauz csöndben állt, és nem tudta, mit kezdjen a kislánnyal. Az egyik utas értésére adta, hogy kifizeti a kislány jegyét. A kalauz azonban így felelt:
- Meddig vigyük magunkkal a kislányt? Nem hagyhatjuk, hogy valahol csak úgy kiszálljon. Mi lesz ebbõl a gyermekbõl? - Komolyan aggódott miatta.
Nyugodtan kérdezett tovább a gyermek: - Mit mondjak a kislányának, ha találkozom vele a mennyben? Mondjam neki azt, hogy az apukája most nem tud a mennybe jönni, de késõbb eljön õt meglátogatni?
Azaz utas, aki tanúja volt ennek a beszélgetésnek, és tovább mesélte az esetet, sajnálta, hogy a vonat éppen ekkor ért lakóhelye vasútállomásához, és le kellett szállnia. Késõbb azonban megtudta, hogy Kati dolga jól végzõdött. Valaki oltalmába vette a kislányt, és hazavitte, ahol a hozzátartozói már aggódtak a gyermek miatt. Elõzõleg semmit sem mondott nekik tervezett "mennyei útjáról".
Talán kicsit megmosolyogjuk a kislányt. De talán el kellene tûnõdnünk ezen: Mi a megfelelõ vonatot választottuk-e, és ismerjük-e a célállomást? Hova vezet életünk útja? Eldöntöttük-e már, hogy mi az úti célunk?
(forrás: emailban kaptam)

.

Egy gyógyszerész különös megtérése


Istennel bizony nem sokat törõdõ gyógyszerészsegéd voltam egy kis faluban. Gazdám nem nagyon szeretett éjjel ügyeletet tartani. Ez rendszerint rám hárult.
Egyik éjjel már harmadszor keltem fel kimerülten, idegesen, ingerülten.
Mikor kinyitottam az ajtót, egy copfos kis parasztlányka állt elõttem recepttel a kezében. Dühömben majd hozzávágtam a kulcsot. "Ne haragudjon patikus bácsi, nagyon beteg az édesanyám."
De én csak dühösen, álmosan dolgoztam tovább, és elkészítettem Az orvosságot. A kislány fizetett, és "Isten fizesse meg"-et is mondott. Én eltettem a pénzt, a receptet is el akartam tenni, amikor
véletlenül ismét a receptre néztem. Egy pillanat alatt átfutott AZ agyamban egy rettenetes felismerés: Jaj, mit tettem?! Sokszoros adagot adtam az egyik alapanyagból, ami már méreg, és az az édesanya reggelre halott lehet. Mint a bolond rohantam AZ ajtóhoz, ki az utcára és hangosan, kiabálva mondtam: Kislány, kislány! De nem jött
vissza. Már messze járt.

Betámolyogtam a hátsó kisszobába, térdre estem, kezemet összekulcsoltam, és imádkozni kezdtem ahhoz, akihez gyermekkorom óta nem imádkoztam: "Hát áldj meg és segíts, ha tudsz, Isten, ha vagy az Égben." Valami effélét mondhattam, és azt sem tudom, hogy meddig tartott. Ha rövid volt is, ezer esztendõnek tûnt.

És ekkor megint belehasított a csöndbe a csengõ. Rohantam az ajtóhoz. Megdermedten álltam, nem akartam hinni a szememnek. Megint a copfos kislány lépett be, sírástól maszatos arccal. Néztünk egymásra. Tán már meg is halt az anyja?
Akkor a kis copfos hebegve megszólalt: "Patikus bácsi, NE haragudjon rám. Részeg emberektõl megijedtem, elejtettem AZ üveget és eltörött... De nincs több pénzem." Lelkendezve újból elkészítettem az orvosságot... Megsimogattam a ki copfost. És azóta hiszek és imádkozom.

Bognár Cecil bencés egyetemi tanár jegyzete alapján

.

Egy pakli kártya

Elmondok egy történetet a háborúból, amit T. Texas Taylor mesélt el nekem. A történet hõse egy katona és egy pakli kártya.

A háború vége felé, megannyi harc, gyõzelem és kudarc után egy maroknyi túlélõ végre eljutott a határmenti város katonai táborába.
Másnap vasárnap volt, így néhányan közülük templomba mentek.
Késõn érkeztek, a mise már elkezdõdött, ezért sietve foglaltak helyet. Mindannyian elõvették imakönyveiket, mindannyian, egy katonát kivéve. Õ egy pakli kártyát vett ki a zsebébõl, és elkezdte õket kirakosgatni maga elé.

Az õrmester, aki a fiúkat a templomba kísérte, ezt észrevette, és amikor visszatértek a táborba, a parancsnok elé vezette a katonát.

- Miért hozta ide a fiút, õrmester?
- Kártyázott a templomban, uram.
- Meg tudod ezt nekem magyarázni, fiam?
- Igen, uram.
-"Merem remélni, mert máskülönben szigorú büntetés vár rád.

- Nos, uram - tudja, egy egész éven át a tûzvonalban voltam, és nem volt velem semmi más, csak ez a csomag kártya. Bízom abban, hogy meggyõzöm Önt gondalataim tisztaságáról ugyanúgy, mint ahogy e kártyalapok csillapították szomjamat Isten szavai iránt, majd eképpen folytatta:

- Az Ász azt jelenti nekem, hogy felettünk egyetlen Isten van, a kettes eszembe juttatja, hogy a biblia két részbõl áll,
és a hármas - az a Szentháromság.

- A négyes? - a négy evangélista - Márk, Máté, Lukács és János, az ötös a lámpájukat megtisztító öt szüzet juttatja eszembe, igaz tízen voltak, de közülük csak az öt bölcs az, aki megüdvözült.

- A hatos - ennyi nap alatt teremtette Isten a világot, a hetes pedig a nap, amelyen munkája után megpihent.

- Amikor a nyolcast rakom ki, eszembe jut az a nyolc ember, akit Isten megmentett, amikor elárasztotta Földünket:
Noét, feleségét, három fiát és feleségeiket.

- A kilences a leprásokat juttatja eszembe, akiket Isten meggyógyított. Ugyan õk is tízen voltak, de közülük kilenc Istennek még csak meg sem köszönte.

- A tízesen annyi pont van, mint a parancsolatok száma, amelyeket Isten Mózes népének küldött, és amelyek mindannyian betartunk vagy legalábbis betartani igyekszünk.

- A király újfent a mennyek egyetlen urára emlékeztet, a királynõ pedig a Boldogságos Szûzmáriára.
- És az alsó? - uram, az alsó, az maga az sátán.

- Ha összeadom a kártyák ponterejét, 365-öt kapok, mintha csak az év napjait számolnám össze. Az 52 kártya a hetek számát adja az évben, a 13 ütés - ennyi hét van egy negyedévben. A 12 figurás lap a hónapokat idézi,
és a négy szín: az a tavasz, nyár, õsz és a tél.

- Amint látja, uram, a kártyáim ugyanolyan jó szolgálatot tettek nekem, mint a biblia, az imakönyv és a naptár együttvéve.

És barátaim, higyjétek el, ez a történet igaz, mert a katonát úgy hívták, hogy T. Texas Taylor.

www.tudatossag.com/?q=content/egy-pakli-k%C3%A1rtya

.



Istennel beszélget egy ember.

- Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol?
Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az
asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. Az embernek elkezdett csorogni a nyála. Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelû kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.
A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva. Isten ekkor azt mondta:
- Amit most láttál, az a Pokol volt.
Majd mindketten a második ajtóhoz léptek. Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az elõzõ szobában. Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitõl ismét elkezdett folyni a szent ember nyála. Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelû kanalat tartottak a kezükben.
De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással. A szent ember ekkor azt mondja Istennek:
- Én ezt nem értem!
- Ó, pedig ez egyszerû - válaszolja Isten - ez igazából csak "képesség" kérdése, õk megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önzõ emberek csak
magukra gondolnak.

.


Együtt könnyebb

Volt egyszer egy favágó, s annak négy fia. Négyfele húztak, nem volt olyan dolog, amiben egyettértés lett volna köztük. Mindennapos volt a veszekedés. Egyre szegényebbek lettek. Olyannyira, hogy a falusiak már gúnyolódtak rajtuk.

Az apjuk látta, hogy mindennap valami vita van köztük, egyre boldogtalanabb lett. Sokszor próbálta elmagyarázni, hogy a veszekedés nem használ, mindhiába. Az apai jótanács egyik fülükön be, a másikon ki.

Elment egyszer a favágó az erdõbe fát vágni. Készített a lenyesett gallyakból egy köteget, megkötötte egy kötéllel.
Útközben eszébe jutott valami. Izgatottan várta haza fiait. Ahogy hazaértek, hívatta õket.

Odamegy a négy fivér. Kérdezik:
- Mi az, apánk?
Erre a legidõsebb fiának szól a favágó:
- Törd csak fiam kettõbe ezt a rõzsét!
Megpróbálta, de nem sikerült, megszégyenülve ment vissza apjához.
- Nem megy ez nekem, apám.

A favágó elmosolyodott, és mondta a második fiának:
- Most te próbáld meg, fiam, törd csak ketté. Pont úgy járt, ahogy a bátyja. Így próbálta meg a harmadik, majd a negyedik fiú is. Egyiknek sem sikerült. Mind csüggedten ültek a földre.
Fölállt akkor a favágó mosolyogva. Kicsomozta a kötelet, amivel körülkötötte a rõzsét. Széthullottak a gallyak.

Mondja akkor is fiainak:
- Fiaim, most törjétek el ezeket a gallyakat.
Odaugrik a négy fiú, felkap mindegyik, egy- két gallyat, és azon nyomban eltöri.
Nagy büszkén állnak apjuk elõtt.
Erre a favágó:
- Látjátok, még össze volt kötve a sok gally, nem tudtátok eltörni.
Külön-külön egy szempillantás alatt eltörtétek mind.
Épp így gyõz le bármilyen ellenség titeket külön-külön.
De ha együtt maradtok, összetartatok, nincs az a hatalom, aki legyõzne titeket.

Az összetartozás hatalmas erõ...... ami szinte legyõzhetetlen!


www.astronet.hu/ezo-vilag/tanmesek/egyutt-konnyebb-42572