Történetek

.


A csoda lépcsõje

- Loretto Kápolna - USA - Új mexikó államában- Santa Fe

Egy több, mint 130 éves csoda, évente közel 300.000 látogatót vonz magához.

Ez a látnivaló nem más, mint a Loretto Kápolna. Ezt a kápolnát a "csoda lépcsõje" különbözteti meg a többitõl.

A kápolna a XIX. században épült. Amikor elkészült, akkor vették észre a szerzetesek, hogy nincsen lépcsõfeljárat a kórusnak fenntartott emelvényhez. A szerzetesek 9 napig imádkoztak Szent Józsefhez, tudván azt, hogy õ ács volt. Az utolsó nap egy idegen kopogtatott a bejárati ajtón, mondván azt, hogy õ ács, és meg fogja építeni a lépcsõt.

Õ meg is építette a lépcsõt, egyedül.

Senki nem érti, hogy a lépcsõ hogyan áll minden központi támasz nélkül.

Az ács egyáltalán nem használt sem szeget, sem enyvet. Dolga végeztével nyomtalanul eltûnt, még munkabérre sem tartott igényt.

Azt mondják, hogy az ács maga volt Szent József, akit Jézus küldött a szerzetesek megsegítésére.

Azóta úgy tartják, hogy ezek a lépcsõk csodák, és zarándokok helyévé váltak.

3 rejtély merül fel:

- Ki volt az ács?
- A mérnökök és a tudósok semmi magyarázatot nem találnak arra, hogy a lépcsõ hogyan állhat központi tartóoszlop nélkül
- Honnan származott a faanyag, mivel a lépcsõ olyan fából készült, amely sehol sem található a világon

Még van egy érdekesség: a szerkezet 33 lépcsõbõl áll, ami Jézus életkorát jelentheti?

-





A nagy dolgok álruhában érkeznek



Volt egy idõszak az életemben, úgy húsz évvel ezelõtt, amikor taxisofõrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt fõnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, elõre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben. Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életérõl mesél. Olyan bensõséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekrõl fényes nappal, szemtõl szemben biztosan nem beszéltek volna.

Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. Egy pillanat - válaszolt egy törékeny, idõs hang odabentrõl. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt elõttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptûvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmbõl lépett volna ki.
Mellette egy kis bõrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedõkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.
Kivinné a bõröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erõben. Miután beraktam a bõröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott. Semmiség - feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.
Milyen jó fiú maga! - mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
- Nem az a legrövidebb út. - vágtam rá gyorsan.
- Ó, azt egyáltalán nem bánom. - mondta. Egy hospice-házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
- Nincs már családom. Mindenki meghalt. Nagyon csendesen beszélt. A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra. Csendben a mûszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
- Mit szeretne, merre menjünk?

A következõ két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár elõtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület elõtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal elsõ sugarai megjelentek a horizonton azt monda: Most már mehetünk. Elfáradtam. Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az elõtetõvel fedett fõbejáratig vitt.
Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát.
Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bõröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
- Mennyivel tartozom? - kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
- Semmivel. - feleltem.
- Magának is meg kell élnie valamibõl. - mondta.
- "Vannak más utasaim is. " szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettõl vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepõ erõvel szorított magához.
- Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak. - mondta végül: Köszönöm.
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.

Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofõrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint elõzõ éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepõ álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetõséget mulasztott el.
(ismeretlen szerzõ, emailban kaptam)

.

Történet


"Apa és fia sétálnak az erdõben. Hirtelen a
fiú megbotlik, és éles fájdalmat érezve felkiált:
- Áúúúúúúúúú.
Meglepetésére hangot hall a hegy
gyomrából: "Áúúúúúúúúú". . . Kíváncsiságtól fûtve a hang irányába kiált:
- Ki vagy te?
De az egyetlen válasz, ami érkezik: "ki vagy te?"
Méregbe gurul a fiú, és ezt kiáltja:
- Gyáva vagy! És a hang visszaszól: "Gyáva vagy!"
A fiú ránéz az apjára és megkérdezi: - Apa, mi folyik itt?
- Fiam - válaszolja az ember, - figyelj csak!
- majd elkiáltja magát: - Csodállak!
A hang felel: "Csodállak". Apja azt kiáltja: - Csodálatos vagy!
A hang pedig válaszol: "Csodálatos vagy!"
Majd az apja elmagyarázza:
- Az emberek ezt VISSZHANGNAK nevezik,
pedig ez valójában maga az ÉLET!
Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te kifelé nyújtasz!
Az élet tükröt tart cselekedeteidnek.
Ha több szeretetre vágysz, adj több szeretetet!
Ha megértésre vágysz, te is érts meg és tisztelj másokat.
Ha azt akarod, hogy az emberek
türelmesek és tisztelettudóak legyenek veled,
te is légy türelmes és mutass tiszteletet!
A természet eme törvénye életünk minden területére érvényes.
Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te másoknak nyújtasz.
Az élet nem véletlenek sorozata, hanem tetteidet tükrözi."

(ismeretlen)

.

Békés otthon

Történt egyszer, hogy egy férfi a háza építésével megbízott egy mesterembert.
A munka szépen haladt, a mester valóban ügyesen dolgozott, a ház épült-szépült. Az egyik nap váratlan nehézségek léptek fel. A mesterembernek minden aznapra jött össze. Az autó amivel érkezett defektes lett, majd valami hiba miatt nem indult el, majd munka közben áramszünet volt, aztán pedig még az esõ is eleredt.
Ezek után a háztulajdonos hazavitte a mesterembert.
Amikor megérkeztek, a mesterember behívta a férfit, hogy bemutassa neki a családját. A bejárati ajtó elõtt állt egy kis fa, s amikor elhaladtak mellette, a mesterember megállt pár pillanatra, s mindkét kezével megérintette az ágak hegyét. Ezután tovább mentek. A mester kinyitotta az ajtót, és sugárzó arccal, mosolyogva belépett, megölelte két kisgyermekét és
megcsókolta feleségét. Végül a vendéglátás után kikísérte "alkalmi sofõrét" az autóhoz. Amikor elhaladtak a kis fa mellett, a férfi kíváncsian megkérdezte, hogy mi volt az elõbbi "szertartás" amint az imént látott.
- Á, igen. Ez valóban egy sajátos szertartás. - válaszolt mosolyogva.
- Ez a kis fa a probléma-fám! - folytatta
- Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudom elkerülni munka közben a problémákat, de egy valami biztos, ezek a gondok nem tartoznak az otthonomra, a feleségemre és a két gyermekemre. Így hát minden este, mielõtt belépek a házamba, felakasztom erre a fára a problémáimat. Aztán reggel, újra fölveszem õket. S amikor kijövök reggel, és ismét fölveszem, már közel sem emlékszem olyan sok bajra, mint amennyit az elõzõ este felakasztottam...

Mennyi vitát, háborút elkerülhetnénk, ha nekünk is lenne egy ilyen probléma-fánk. Mennyivel békésebb lenne családi fészkünk, ha a munkahelyi gondjainkat és máshol ért sérelmeinket nem a családunkra zúdítanánk.
(ismeretlen forrás)

.




Él egy történet


Él egy régi történet egy fiatalemberrõl, akinél egy éjjel megjelent egy angyal és
csodálatos dolgokról mesélt neki, amelyek az életben várnak rá. Minden lehetõség adott lesz számára, hogy hatalmas vagyonra tegyen majd szert, megtalálja az igaz szerelmet és egy gyönyörû nõt vegyen feleségül.

Emberünk egész életében várta, hogy az ígért csodálatos dolgok valóra váljanak, de nem történt semmi és végül egyedül, szegényen halt meg. Amikor a Mennyország kapujához ért, meglátta az angyalt, aki sok-sok évvel ezelõtt meglátogatta álmában, és felelõsségre vonta:
"Te hatalmas vagyont ígértél nekem, társadalmi rangot és gyönyörû feleséget. Egész életemben vártam, de nem történt semmi. ,,
"Én neked nem ezt ígértem - válaszolt az angyal. - Én ezeknek a dolgoknak a LEHETÕSÉGÉT ígértem neked, de Te elmulasztottál élni ezekkel a lehetõségekkel."

Az ember megdöbbent. "El sem tudom képzelni, mirõl beszélsz!" - mondta.
"Emlékszel, egyszer volt egy ötleted, de Te féltél, hogy nem sikerül, ezért nem tettél semmit?" - kérdezte az angyal.
Az ember bólintott.
"Mivel Te visszautasítottad a megvalósítást, az ezeket az ötleteket néhány év múlva egy másik embernek adták, aki nem ijedt meg a nehézségektõl. Ha visszaemlékszel, akkor ez az ember az egyik leggazdagabb ember lett a környéken.

És arra emlékszel-e, - folytatta az angyal - amikor a várost óriási pusztítás érte, sok ház romba dõlt, sok ezer ember nem tudott szabadulni a romok alól. Neked lehetõséged lett volna segíteni a bajbajutottakon, és a túlélõket kimenteni, de Te féltél, hogy ha elmész otthonról, akkor betörnek hozzád és kirabolják a házadat. Ezért nem mentél el segíteni a hívó szóra, hanem otthon maradtál."

Az ember szégyenkezve bólintott.
"Ez egy hatalmas lehetõség volt, hogy száz és száz ember életét megmentsd, a város összes életben maradt lakója tisztelt volna Téged. - mondta az angyal.
És emlékszel arra az asszonyra, arra a fekete hajú nõre, aki neked annyira tetszett? Nem hasonlított egyik nõre sem, akikkel korábban, vagy késõbbi életedben találkoztál, de azt gondoltad, hogy sose menne férjhez, egy olyan emberhez, mint Te, féltél, hogy elutasít, és inkább lemondóan elmentél mellette. ,,
Az ember újra bólintott, de már sírt.
"Igen barátom, - mondta az angyal - õ a feleséged lehetett volna, vele sok gyermeket neveltetek volna, vele igazán boldogságban éltél volna egész életedben."

- Hasonló lehetõségek mindannyiunk életében adódnak, de sajnos gyakran, ehhez a történetbeli emberhez hasonlóan, mi is megengedjük, hogy a félelem felülkerekedjen rajtunk, és megzavarjon bennünket, hogy észrevegyük és éljünk is az adott lehetõségeinkkel.
Mi sem megyünk oda másokhoz, mert félünk az elutasítástól, mi sem beszélünk az érzéseinkrõl, mert félünk, hogy kinevetnek bennünket, és nem bízzuk rá magunkat a másik emberre, mert félünk a fájdalomtól, hogy mi lesz ha elveszítjük.

De még nincs veszve semmi. Mi még életben vagyunk. Elkezdhetjük kihasználni az elõttünk álló lehetõségeket... sõt mi magunk is elkezdhetünk létrehozni lehetõségeket, saját magunk számára!

.

EGY ZSÁK KRUMPLI



Egy tanár, aki a meg nem bocsátás nagy áráról tanított, megkérte a diákokat, hozzanak egy-egy zsák krumplit a következõ órára. Válasszanak ki mindenkihez egy krumplit akinek nem akarnak megbocsátani. Írják rá az illetõ nevét és a dátumot. Azután egy hónapig magukkal kell vinni a zsák burgonyát bárhova is mennek.
Miután egy ideig magukkal cipelték a burgonyát, a diákok elkezdték felismerni, mekkora súlyt cipelnek magukkal. Mennyi energiájukat emészti fel a csomagra fordított figyelem. Mennyire kell vigyázniuk hogy el ne hagyják. Késõbb aztán a krumplik elkezdtek rothadni és bûzleni. A diákok rájöttek, hogy az egyetlen bölcs dolog amit tehetnek, ha minél hamarabb megszabadulnak tõlük.
Milyen sokan cipelnek talán egy életen át feleslegesen rothadó krumplival tele zsákot. Görnyedve, rosszkedvûen, és bûzt árasztva a környezetükben.
Neked sok krumplid van? Szabadulj meg tõlük. Bocsáss meg!