Út az üdvözülés felé

Szivárvány


Hosszú az út, néha úgy érzem végtelen, monoton, nem jön szembe senki, csak megyek. Idõnként a távolban közeledik valaki, találkozunk, megpihenünk, majd tovább megyünk. Nem állok meg esõben, napsütésben, viharban, túlélem, mert tudom, valahol az utamon ott a szívárvány és ha megtalálom az lesz a legnagyobb kincs..
(szerzõje ismeretlen)

.

UTAK


Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek.
Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetõségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdõbe.

Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová.
Nemcsak mi haladunk az utakon az, utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van . Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz.
Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél elõtt.
(Márai Sándor)

Én vagyok az Út...

Én vagyok az eltéríthetetlen út, a csalhatatlan igazság, a soha véget nem érõ élet.
Nyílegyenes út, Végsõ igazság,
Az igaz élet, boldog élet, teremtetlen élet.
Ha megmaradsz az én utamon, megismered az igazságot, az igazság szabaddá tesz, és eljutsz az örök életre.
Ha az életre be akarsz jutni, tartsd meg a parancsolatokat.
Ha az igazságot meg akarod ismerni, higgy nekem.
Ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet.
Ha tanítványom akarsz lenni, tagadd meg önmagadat.
Ha a boldog életet meg akarod nyerni, vesd meg a mostan valót.
Ha a mennyben koronát akarsz, a földön alázd meg magad.
Ha velem akarsz uralkodni, hordozd velem együtt a keresztet.
Mert csak a kereszt szolgái találják meg a boldogságnak és az igaz világosságnak az útját.
(Kempis Tamás)

.

Gyertyák vagyunk

Gyertyák vagyunk, kiket a Teremtõ gyújtott,
Gyertyaként élünk a fényben, mit Õ nyújtott
Dolgunk az életben, õrizni a lángot,
Elûzni a sötét semmit, vigyázva e világot.

Minden gyertya külön sorsot hordoz,
Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz
Egyik gyertya vékony, és tömzsi lett a másik,
De minden egyes gyertya csupán égve világít.

Együtt szép és meleg csak a fényük,
Délceg ragyogás, vagy szerény fény a létük
Éltükben lobogva egyre-egyre csak égnek,
Õk adják a meleg lelket, a hideg égi éjnek.

Ám eljõ az idõ, mikor testük görnyedve elfárad,
Elfogynak, mint a viasz, létük végén járnak
Apróka megfáradt lángjuk egy utolsót rebben,
Örökre elpihen bennük a fény, halkan, csendben.

De az örök fény nem pihen meg soha,
Mert éled már az új gyertyák délceg sora.
Mi kik elõdeinktõl kaptuk hajdan a lángot,
Értük is fénybe borítjuk, az egész világot.
(M. Laurens)